Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Czapáry Veronika: A fürdés és olvasás (novella)
Czapáry Veronika géd és vékony kis testét, az ereket és a többit végigjárja a víz és ez meg is nyugtatta, de el is bizonytalanította a dolgok felől. Belemászott és mintha láthatatlan lett volna, úgy futott végig a víz a testén. A víz végigvonaglott a testén és mindez láthatatlanul is fontos lett számára. Cincinnatus, drága kis Cincinnatus, végre a sok mamuszával ellentében, piros ci- pőcskében ott állt a vízben és rájött, hogy nem tud úszni és egészen kétségbeesett, hogy mi lesz. Itt fog-e a végtelenségig lebegni a vízben, merthogy nem süllyedt el, halad-e majd valamerre. Mindenesetre egészen kényelmes kis állapot volt a vízben lebegni, égnek meredt fejjel, csak lebegni, lebegni és semmi mást nem csinálni. Nézni az eget és érezni, ahogyan a víz mindig és mindig újra visszatér a testébe és mintha valami végtelen óceán végtelenségével együtt állna és feküdne a vízben, o- lyan érzés volt mindez. Igen, Cincinnatus nagyon szeretett énekelni és öltözködni. Mindennap felvette a mamuszát és megigazította fehér kis ingjét, ebben ki is merült az öltözködése, de a világ, amibe ilyenkor beleszagolt, mindent magával rántott, és mindent m egm agyarázott. Végül eggyé vált a vízzel, lassan lebegve eggyé vált vele, ott feküdt rajta a végtelenségig, amíg meg nem találta. Nem érdekelték már a vélemények és nem érdekelte az élet sem, valami végső végtelenségben lebegett, abban a hitben, amikor még azt gondolja az ember, hogy végtelen és Cincinnatus mivel nem ember volt, hanem báb, és a bábok örök hallhatatlanságát örökölte, igen védtelennek é- rezte magát, a tájat és mindent hirtelen, ami körülvette. Valami olyan érzés volt, mint a víz, soha el nem merülni benne, mindig csak lebegni. Valami végső végtelenségben lebegett, abban a hitben, hogy végre ez a végtelen tovább fog tartani bármilyen más érzésnél, és gyanúsan valahogyan a nyelvvel volt kapcsolatban mindez. A nyelv végtelenül gyöngyözött előtte, és mivel halhatatlan bábfigura volt, egy írónak örök mása, tudott önnön halhatatlanságáról és tudta, hogy mindezt a nyelv hozta létre. Végül eggyé vált a vízzel, lassan lebegve eggyé vált vele, ott feküdt rajta a végtelenségig, amíg meg nem találta. Nem érdekelték már a vélemények és nem érdekelte az élet sem, valami végső végtelenségben lebegett, abban a hitben, hogy végre megtalálta önmagát. Mindegy, hogy ez hazugság volt-e vagy sem, ő jól é- rezte magát ezzel az elképzeléssel, a végtelen tenger végtelen láncolatán, anélkül hogy elmerülne a vízzel együtt, valami halványkék táj lebegett előtte, az a táj a maga végtelenségével, ahol megtalálhatja magát. Valami végső végtelenségben lebegett, abban a hitben, milyen jó élni és ugrándozni nagy boldogan a vízben. Valójában a végtelen szövegben találta magát és ő volt az, aki nagyon jól tudta az írás hatalmát utolérni, a világoskék füveket világoskék párával, az ibolyaszínü szivárványt a rengeteg fényével, és azzal az utolérhetetlen színnel, amit a fény törése hoz létre rajta és mindez jó. Jó élni, igen, igen, jó a vízben ugrálni. Jó a szivárványt bámulni.
