Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Gyüre Lajos: Tűnődéseim (elmélkedések)
Gyüre Lajos pedig a rakottyát szedtük. Különösen sokat keresgéltük a megfelelő hosszúságú ká- vánakvalót, hogy egy darabból teljék ki a kerülete, mivel csépléskor át kellett hogy érje a cséplőgép szélességét, nehogy mellé hulljon a törek vagy a pelyva. Hát még a bordánakvalót? Azt kellett ám megválogatni! A rakottyavesszőt hosszában középütt úgy kellett kettéhasítani, hogy végig egyforma vastagságú legyen. Ezt a hasított felével befelé, perecbe hajlítva ráerősítettük a kávára, s ez adta a kosár mélységét. Ezután következhetett a fonás, ami már csak a vessző hajlékonyságán múlott.- Száz szónak is egy a vége: a jó kosár fonásához nemcsak vessző, hanem fortély is kell! - mondta nagyapám. Tulajdonképpen négy nagykosárra volt szükség: kettő a pelyvához, kettő pedig a törekhez, hogy míg a tele kosarat kivették a cséplőgép alól, az üreset nyomban a helyére tették, és már abba hullott a csípős, poros pelyva meg törek. A legjobban az árpapelyva szúrt, tapadt az izzadt bőrre kegyetlenül. De hát nem is annyira a cséplés miatt voltunk oda a pelyváskosárért, hanem hogy azzal jókat lehetett kosarazni a Kiskanálisban. Micsoda piros szárnyú keszegeket fogtunk! Térdig süllyedtünk az agyagos sárban, s toltuk a kosarat a kanális egyik partjától a másikig. A felkavart zavaros vízben mindig akadt egy-két sügér vagy apró keszeg a kosárban. S ha már a vízben voltunk, a fürdés sem maradhatott el. Csapkodtuk a vizet, úgy tettünk, mintha úsznánk, pedig derékig sem ért a víz. Biztattuk a parton állókat:- Gyertek ti is! Olyan meleg a víz, mint a húgy! Nem szégyelltük a szavakat, talán fel se tudtuk fogni, hogy azon van valami kivetnivaló. Úgy buggyantak ki belőlünk, mint a Liget lankáin feltörő tiszta, gyöngyöző forrásvíz. Ilyenkor csak az esthajnalcsillag vetett haza bennünket, s vittük nagy diadallal az aznapi zsákmányt. Édesanyánk mindig zsörtölődött az apró halak miatt:- Ebből ugyan mit esztek? - de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy süsse meg, mert a kis hal is hal.- Finom lesz az, majd megláti! Azóta se ettem ízletesebb falatokat! Pedig úgy tele volt szálkával, hogy alig győztük a kenyeret nyelni hozzá, nehogy a torkunkon akadjanak a szálkacsomók. A szégyenlősségre visszatérve most jut eszembe, hogy a tiszteletes asszonyon kívül talán nem is volt senki a faluban, aki elpirult volna egy-egy vaskosabb kiszóláson! Azon sem ütközött meg senki, hogy a nagy tisztességnek örvendő Géczi család nevét bizony ékezet nélkül ejtették ki, hogy mást ne mondjak: Ondóék sem jártak különbül. De hát minek is jártak volna? Észre se vették. Ugyan minek is tették volna? Hisz nap, mint nap ott játszódott le előttünk az élet továbbvitele minden hitelességével. Az öreg Oláh Józsiné élt is az alkalommal, ha úgy adódott, és zavarba hozta a tiszteletes asszonyt. A minap is nagy huncutul mesélte el, hogy új orvas - így mondta - érkezett Kapósra.- Mán urambocsá, úgy hívják, hogy Fink. Persze, az ő szájában a szóvégi k, g-re sikeredett. Pedig sose hallott mással
