Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Pomogást Béla: Régiók Európája - a magyarság jövője (esszé) ;
Pomogáts Béla mokratikus átalakulás megint csak megcáfolta a sötét jövendölést. Mintha az utóbbi kétszáz esztendő magyar történelmére a „herderi jóslattal” szemben kibontakozó küzdelem nyomta volna rá a bélyegét: Erdélyben is. Most pedig ott állunk, mint mondják, Európa kapujában: Magyarország, a szlovákiai és a szlovéniai magyarság már át is lépte a nevezetes küszöböt, az erdélyi és a vajdasági magyarság pedig, reményeink szerint, a most következő évtizedben ugyancsak az unió keretei közé kerül. (A legkevésbé kedvező helyzetben a kárpátaljai magyarság található: az ukrán államnak egyelőre nincs semmiféle esélye arra, és újabban szándéka sincs, hogy az unió tagja legyen.) Régi remények válnak valóra ezáltal, az európai integráció világában a magyarság hosszú időre érvényes otthonát keresi. A közép-európai régió egy részének európai uniós csatlakozása és a térség további országainak várható európai integrációja felvet egy történelmi értelemben jelentékeny kihívást, egyszersmind lehetőséget és feladatot. A magyar kulturális nemzet európai keretekben történő „újraegyesítésére” gondolok. Ez az „újraegyesítés”, mint stratégiai kihívás és mint történelmi lehetőség, mint történelmi feladat, mostanában rendre megmozgatta szinte valamennyi magyarországi és határokon túli (erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki) politikai erő és kulturális közösség képzeletét. Lehet, hogy ami 1920-ban Trianonnal és 1947-ben Párizzsal elveszett, és ami a második világháború időszakában elért ideiglenes területi revíziókkal eleve nem sikerülhetett, az most más módon, a politikai tér egy másik dimenziójában talán sikerül? Nem az államterület, hanem a kulturális nemzet újraegyesítésére gondolok. A „kulturális nemzet” fogalmának - szemben a „politikai nemzet” fogalmával — a huszadik század keserves történelme során számunkra, magyarok számára pedig elsőrendű (és a trianoni sebeinkre vigaszt kínáló) jelentése-jelentősége volt. Mindkét nemzetfogalomnak vagy három évszázados története van, mindkettő a polgárosuló Európa szellemi műhelyeiben jött létre, s mindkettőnek voltak igen nagy eredményei és igen káros történelmi következményei. A „politikai nemzet” fogalmának bölcseleti és politológiai kidolgozása időrendben megelőzi a „kulturális nemzet” fogalmának elterjedését. A „politikai” nemzetfogalom elsősorban a francia felvilágosodás, a „kulturális” nemzetfogalom elsősorban a német romantika és szellemi műhelyeinek terméke volt. A felvilágosodás filozófusai az „államnemzet”, illetve a „politikai nemzet” ideológiáját hirdették meg, azaz a nemzeti identitást az állampolgárság kritériumával határozták meg, és az erős központi hatalom által akartak a nyelvileg és etni- kaikag heterogén államalakulatokból egységes „nemzetállamot” és „politikai nemzetet” létrehozni. Terveiket „klasszikus” formában az erőteljesen, esetenként könyörtelenül központosító francia politika hajtotta végre: az a francia állam, amely a 18. század elején még lakosságának közel felében nem franciául beszélő etnikai csoportokból állt (bretonokból, okszitánokból, provanszálokból), a 19. század végére már szinte csak a francia etnikumot ismerte (és ismerte el). A „politikai nem
