Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Szalay Zoltán: Raszkolnyikovok (novella)
Raszkolnyikovok csak ő maga számít, hogy csak magáért teszi, amit tesz, csak magának felel. Hogy egyedül van. Nem hitt semmiben. Magában azonban egyre erősebben. Meg akarta váltani magát, mert úgy érezte, más ezt nem teheti meg. Csak a saját erejében bízott. Sokat edzett annak idején. Az erő pedig nem hagyta el, tudta, hogy a tartalékok ott vannak mélyen a testében, csak elő kell hívnia őket, és bármire képes, amire ember képes lehet. Még akkor is, ha nem emberi dologra készül. A csavargó részeg volt. Berúgott, pedig hideg fejjel akart gyilkolni. Úgy tervezte, hogy mindent következetesen átgondol, mielőtt sort kerít a dologra. Ebben az egyben legalább szeretett volna precíz lenni, ha az életét már sikerült alaposan elfuserálnia. Legalább most, ennél a fontos, az utolsó fontos momentumnál... Mikor azonban berúgott, nem bánta meg. Élt még benne valami halvány parazsa az emberségnek, s ezt csak az alkohol tudta elhomályosítani. Erre volt szükség, hogy a korlátok láthatatlanná váljanak, szétporladjanak, és előtörhessen a za- bolázatlan, a természet által és bármiféle más erő által sem akadályozott őserő (vagy talán a céltalan és otromba, mindenre képes gépezet). Megint ugyanúgy leskelődött, mint előző nap. Megint észrevette a fogdmeg férfit, ezúttal azonban könnyen leküzdhető akadályként fogta fel a jelenlétét. Sőt, szinte örült is neki, hogy ilyen izgalmasan alakul a dolog. Az óvónő is éber volt. Nem nagyon élte bele magát a homokozásba, hagyta a gyerekeket, játszanak kedvükre. Mikor aztán megpillantotta a váróteremből előkandikáló fejet, szíve vadul kalapálni kezdett, vére pedig mintha áram alá került volna. Nem is habozott sokáig. Felállt, ott hagyta a gyerekeket, és a várótermet megkerülve, nem a vegyesbolt felől, hanem a másik irányból, bokrok és alacsony szilvafák között osont célpontja felé. Kicsike kézitáskájából előhúzta otromba konyhakését, a táskát óvatosan a földre helyezte, hogy semmiféle zajt ne csapjon. Megszorította a kést, és támadott. Igazán szép őszi délután volt. Mosolygott az égbolt, és csak lágy, barátságos szellő lengedezett. A célpont leguggolva dohányzott. Nagyobb, mint gondoltam, csak ez fordult meg az óvónő fejében. Aztán lerohanta. A kés élén megcsillant a szorgalmasan sütő őszi nap fénye, mikor a magasba emelte. A következő pillanatban véresen húzta ki az áldozata hátából, hogy nagy erővel újra belemélyessze. Aztán újra és újra, újra és újra, micsoda fárasztó művelet... Homály borult az agyára, talán a megerőltetés eredményezte fáradtságtól, talán a vad indulat következtében. Nem látott és nem hallott, csak szúrt. Szúrt és lihegett, lihegett és szúrt, eszelősen, mindent beleadva, fájdalmas gyönyörűséggel, szenvedve és élvezve, érezve, hogy éppen most történik meg. Végül lerogyott, leesett a tetem mellé, melyből számtalan sebből dőlt a vér. Mindent elborított ez a vér, a nő egész teste ragacsos lett tőle, kezét arcába törölte, illetve csinos öltözékébe. A kést tovább szorongatta.
