Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2005 - Duba Gyula: Fény, kövek, magány - Török Elemér munkásságáról
Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2005 va, vertikálisan keresi lényegét. Ismétlődései, látszólagos monotóniája is ebből következik, a hangulatok változásának sokoldalúságával szemléli a szülőföld képét. Ennek a költészetnek építőköve a lírai kép. Török verseit akár a látvány lírájának is nevezhetnénk. A képek mélyén, összefüggéseik szövetében rejtőzik az érzés, a gondolat is e kettősségből, látványból és érzésből következik. Szinte kézzelfoghatóan realista, mégis képes rá, hogy mítoszt teremtsen. Mint például a Tice szinte rejtélyes képe és fogalma, valamiféle titokzatos archaizmust, ősi szépséget érzünk mögötte. Ahogy bizonyos archaizmust sejtet minden emlék, nincs már a reális jelenség, de még bennünk él! Valami nyugodt szépséget érzünk, amikor a költő azt mondja: „Szombat délután van,/ meghalt egy hét megint...” Vagy ekkor: „Nem történt semmi / csupán ősz lett...” Alkonyi ég alatt című versét így kezdi: „Valami nagy ősi erő / tüzel engem...” Zs. Nagy Lajos írja róla Költő szalmakalapban című portréjában, Jegenyék című kötetéből idézve versét: „Ma reggel / fekete fü / nőtt az égen. A folyó partja / tele van / aggodalommal.” S megjegyzi Zs. Nagy: „Teli vagyok irigységgel, amiért ezeket a sorokat nem én írtam.” Vagy nézzük kötetcímeit! Fényért perelek, Virágzó kövek, Delelő, Jegenyék, Árnyak és fények, Tavaszi égen tél zokog, Eveim fehér havasán... Egyszerűek és áttetszőek, fundamentálisan életesek, a megismerés vágya mellett a tisztaság akarását sugallják. Nincs költőnk, aki a szülőföldi magányból annyira keresné a világ felé vivő utakat! S a társakat, akik hozzá hasonlók! Kötetei teli ajánlásokkal, ahány vers, any- nyi név, barátok, egykori munkatársak, találkozások, élők és holtak emléke. A kőművesek, akikkel élete nehéz szakaszában dolgozott, társak és barátok, együtt gondolkodók, közeliek és a távolban élők tágítják számára a szülőföld körét. A Bodrogköz és a Tice régiójába hozzák számára a világ jelenlétét, közös gondok súlyát és az irodalmi szolidaritás szellemét. A lírai képek sajátos erejükkel látványt és érzést ötvöznek egybe. Török nemcsak műveli, hanem igyekszik megújítani is a szülőföldköltészetet. Korszerű látással és intellektuális gondolatisággal fejleszteni, modem képzet- társítással gazdagítani. Az értelemre, sokszor az áltudatra hivatkozó világban a szívre (is) apellál s a lelket is célba veszi, hogy figyelmünket a régió által az emberre irányítsa. Az egyesülő Európában ez a cél egyre kívánatosabbnak tűnik fel, a globalizálódó valóságban mind szükségesebbnek mutatkozik. Az új magyar nemzettudat kimunkálásában pedig - úgy tűnik fel - helyettesíthetetlen! Duba Gyula
