Irodalmi Szemle, 2005

2005/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2005 - Tőzsér Árpád: Többrendszerű irodalom többrendszerű kritikája - Németh Zoltán kritikagyűjreményéről

Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2005

lószínűleg valamennyi között a legnagyobb vállalkozása: szintézisjellegével szinte már egyfajta irodalomtörténet.

A témájának, a kortárs magyar fiatal irodalommak a vizsgálata abban a felismerésben mutat túl önmagán s alludál az irodalom történeti folytonosságára, hogy „a kánon mindig a majdan bekövetkező jövőben nyeri el pozícióját - s ezt számára leginkább a jelen íródó irodalma, a kortárs s talán legfőképpen a fiatal irodalom biztosítja

A kötet huszonhét kritikája és hét tanulmánya az 1967 körül és később született fiatal magyar írók, költők, drámaírók, kritikusok, esszéírók munkáiban a legkülönbözőbb beszédmódokat, stílusokat, értelmező-értékelő szempontokat próbálja kvázi közös nevezőre hozni. A szerző persze tisztában van vele, hogy ilyen nevező nincs, hogy a „fiatal irodalomban” (maga Németh is idézőjelbe teszi e fogalmat) éppen úgy „széttartanak” az irányok, a beszédmódok, a stílusok, mint a „felnőtt irodalomban”, de más irodalomtudósokkal egyetértésben úgy véli, hogy a kortárs irodalom szerepe többnyire az érvényes kánonokkal szembeni pozíciók elfoglalása, s az életkoron túl ezt a „szembenállást” teszi meg valamiféle nemzedéki kritériumnak. De egy pillanatra sem feledi, hogy ilyenképpen ha a „fiatal kortárs irodalom” alakulását vizsgáljuk, akkor az irodalom teljességében folyó dialógusokat, az írott szó örök „hagyományban állását”, s az ebből következő természetes értékkiválasztódási és szentesítési folyamatokat is kénytelenek vagyunk tanulmányozni, feltárni, elemezni.

Röviden: Németh Zoltán könyvének a minden bizonnyal rendkívüli jelentősége abban áll, hogy a kitűnő irodalomteoretikus az ún. fiatal magyar irodalomban képes a magyar irodalom teljességének a meghatározó belső rendszereit, folyamatait, a különböző diskurzusok és kánonok szűrő és továbbörökítő működését szemlélni és szemléltetni, s ehhez az irodalmi „többrendszerűséghez” (a mai irodalomtudományos gondolkodás doktrinerségével szemben) sikerült kialakítania egy többrendszerű, többkoordinátájú kritikai közelítést, elemző-értékelő módszert.

Rövid laudációm befejezéseként pedig, Németh Zoltánnal és a „fiatal irodalomnak” a fentebb jelzett legitimácós szerepével kapcsolatban hadd jegyezzek meg még valamit.

Kritikusunknak a hazai magyar irodalom bizonyos övezeteiben, ne kerteljünk: az idősebb íróink köreiben nem a legjobb a reputációja. Néhányan azt a véleményét sérelmezik, amely szerint az ún. szlovákiai magyar irodalom esztétikailag nem definiálható, tehát nincs; mások azt nem tudják neki megbocsátani, hogy „rosszat” írt róluk, mások meg azt, hogy egyáltalán nem írt róluk; s vannak, akiknek az fáj, hogy az irodalom referenciális, leginkább népi-nemzeti szempontú közelítése közömbös a számára. Szóval Németh Zoltán kritikusi szemlélete és módszerei sokakat nyugtalanítanak nálunk.

A nyugtalankodóknak ajánlom, a mai ünnepi alkalmat használják fel arra, hogy vessenek fiatal kritikusunkra egy komplexebb pillantást, próbálják felmérni,