Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Irena Čechovičová: A harmadik évezredben repülünk (novella)
Irena Cechovicová A harmadik évezredben repülünk „Ma simán repülünk” - kiáltott fel Inéra. Mindig örült a repülésnek. Minden felszállás előtt kellemes bizsergést érzett. Figyelte, hogyan mozognak a fák ágai a szélben, s megpróbálta a saját testét is hasonló ritmusban lóbálni. Ezt a bizsergést semmilyen más bizsergéssel nem lehet összetéveszteni! Inéra szép, hosszú haját hagyta szállni a szélben, ezüstös szkafonéz feszült a testén {ez a szkafander és a munkaruha ötvözete lehetett), kihagyhatatlanul meg kellett érinteni. Különös anyagból készült, amely a hideg áramlatokban megőrizte a test melegét. Inéra büszkén látta magát az ablaküveg visszaverődésében. Még emlékezett rá, hogy hajdan milyen hátrányokkal is járt a repülés: az emberek megszólták, így titokban kellett próbálkoznia. Ma már viszont szinte mindenki repül. Inéra számára a repülés egyúttal a szakmája és a kedvtelése is. Többek között már évek óta tanítja is a repülést. Repülni a többség megtanult. Nehézségeik csak a földhözragadt embereknek vannak (ilyen is akad azért szép számmal). Az egyik ilyen antitalentum egy vámos volt, aki a hulladék eltakarításánál ügyködött. A mai időkben ez egy igen fontos szakma, de a repülésnek hiába rugaszkodott neki, ötször is megbukott a záróvizsgán. Alig tíz centire volt képes felemelkedni, s rögtön el is nyúlt, mint a krumpliszsák. Inéra, mint a repülés szerelmese, elutasított minden bűnös ajánlatot, borravalót semmilyen esetben nem fogadott el. Holott a férfi nem keveset ígért: kidobhatta volna a szeméttelepre a szúrágta háromrészes konyhaszekrényét, meghívta vacsorázni, még egy karkötőt is hozott neki, de semmi sem használt. Érdekes volt a találkozás azzal a számítástechnikussal is, akinél valaha Inéra vizsgázott. A számítógépes analfabéták közé tartozott, a fiatal tanár kék szemét behunyta, amikor kiírta az oklevelet. De a repüléshez volt adottsága, ehhez nem fért kétség. Kiskora óta vonzotta a repülés, s a szülei nem gördítettek akadályt e furcsa hobbi elé. A levegő tiszta volt, benzingőz sehol. Az utcák üresek voltak, alig néhány autó közlekedett, csak azok utaztak, akik azok közé a szerencsétlenek közé tartoztak, akik nem tanultak meg repülni. Az égbolt várta a repülni vágyókat. Imádom a repülést szélviharban. Az ilyen repülések gyönyörűek, bár igaz, ami igaz, kissé veszélyesek. Az a felemelő érzés, amikor a légmozgás egyre feljebb emeli a testet, a se
