Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Fried István: Petőfi Sándor modernsége (tanulmány)
Fried István olyan múltszemlélet kölcsönözte, amely a hagyomány-elsajátításnak azzal a változatával szolgált, amelyet följebb említettem. Hiszen az Elpusztuló kert ott a vár a- latt... aképpen nyilvánítja költészettörténeti eseménnyé a Matthisson-fordítást, hogy rávilágít az érzékenység utóéletében azokra a mozzanatokra, amelyek átírhatóvá lesznek majd egy romantikus mulandóságkölteményben. S ezzel párhuzamosan költőnk éles határvonalat húz romantika és érzékenység között, az utóbbit a múltba utasítva, az előbbit viszont a múltat eképpen értelmező-felülíró költészetté avatva. Nem ez az egyetlen vers, amely szinte az Aufhebung költői gesztusával legitimálja a romantikus megszólalás hitelességét. Petőfi hozzászólása az európai költészeti tipológiához, a Madame de Stael kezdeményezte északi-déli költészeti szem- beállításhoz nála versben, a Homér és Ossziánban körvonalazódik. A wertheri kezdeménytől éppen úgy távolságot tartva, mint a teoretikus-imagológiai megközelítéstől a kétféle költő/költészettípusban a romantika két változatát regisztrálja, mindenképpen a két „pólus”-ra helyezett megszólalás egyenértékűségét, sőt egymáshoz való dialógikus viszonyát tételezve. Petőfi romantikáját azonban érdemes egy eddig alig elemzett nézőpontból vizsgálni, annál is inkább, mivel ennek segítségével a lírai realizmusba sorolt költői szemléletmód és kategória feltehetőleg rétegzettebbé és nyitottabbá tehető. E kérdés bevezetéséül12 Fritz Strich kissé mesterségesnek ható költészettipológiájára hivatkozom, ő ugyanis a klasszika/klasszicizmus és a romantika konfrontációjául a Vollendung (beteljesülés, bevégzettség) és az Unendlichkeit (végtelenség) megnevezését választotta. A klassszika lehatároló, harmóniára törekvő, kiegyenlítődéssel végződő jellegével szemben a befejezetlenség/befejezhetetlenség, a végtelenbe kicsengés megkülönböztető vonásait hangsúlyozván. Egyfelől Nemes Nagy Ágnes mutatott rá, hogy a Vollendung és az Unendlichkeit kifejezésekben közös az end hangcsoport, amely a vég képzetében látja az egymással szembeállítható fogalmakban a közöset, miként a magyar véges és végtelen ugyancsak azonos kiindulópontból ágazik szét. Ám ez anagrammatikus játékon túl érdemes fölidézni először Friedrich Schlegel kijelentését a mindenhol élesen lehatárolt műről, amely azonban e határon belül határtalan és kimeríthetetlen (grenzenlos und unerschöpflich), majd Schelling fejtegetését a művészi munkáról, miszerint a művész tudatos tevékenysége mellett ösztönszerüen ábrázolja, megjeleníti a végtelenséget, méghozzá oly módon, ahogy arra a véges értelem képtelen. Nem járunk nagyon messze Petőfi Sándor Alföld-lírájától, hiszen számára az Alföld azért a szabadság vidéke, mert látását mi sem korlátozza, gondolatban felrepül túl a földön, felhők közelébe, s így tárul föl előtte a végességen belül végtelen Alföld. Azáltal, hogy a határoltságon belül határtalan ez az irodalmi táj (Literaturlandschaft), a referenciálisan ellenőrizhető részletek ebben a dimenzióban értékelődnek át, egészében egyként lesznek a végességnek és végtelenségnek reprezentánsai. Annál is inkább, mivel az Alföld részint a létezés tereként kaphat jelentést, részint szembesülhet a jelentéstulajdoní- tások változataival, nem lévén egyértelműen rögzíthető jelentése (miként azt az Al
