Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Százdi Sztakó Zsolt: Létezés (elbeszélés)
Létezés Mielőtt ez az intermezzo megzavarta, egy novellán dolgozott, ami egy vak szobrászról szólt. Már hónapok óta egyetlen sort sem írt, és ma reggel, ahogy felébredt, mint a villám hasított bele ez a pygmalion-történet. Lehet, hogy már erről is álmodott, a legtöbb történetet, amit írt, megálmodta, de most képtelen lett volna visszaidézni éjszakai álmát. Annyira megörült, hogy odaült az írógéphez, és órákig verte, míg a csengetés meg nem zavarta. A történet egy vak szobrászról szólt, aki nem láthatja a szobrait, hanem érzi azokat, és így alkot csodálatos szobrokat. Az emberek azért szeretik a szobrait, mert azt mutatják meg nekik, amit ők nem vesznek észre, mert a látás adománya túlontúl felületessé teszi őket. Aztán egy nap találkozik egy lánnyal, és megalkotja a SZOBROT, ami megdöbbenti a nézőt, mert teljesen új dimenziókat nyit a művészetében, és most már nagy szobrászként ünnepük őt. Csakhogy a szobrász összetöri szobrát, mert féltékeny a művére, és a lányra, aki senki másé nem lehet, csak az övé... Itt tartott, amikor megzavarták. Bosszankodva hajolt le, és emelte fel a papírt, pont egy félbeszakadt mondat közepén. A mondatot be tudta volna fejezni, de a hangulatot már lehetetlen volt visszaidézni. A legjobb írásait mind ilyen hangulatban írta, szinte már nem is az eszével, hanem az egész lényét beleadva. Nem, nem ihlet volt ez, az csak egy pillanat, egy jó ötlet, a tudatalattink segítsége tudatunknak. Ez más volt, inkább valami meditatív állapothoz hasonlított, amikor any- nyira koncentrálsz valamire, hogy minden más megszűnik, és te egyedül vagy a világegyetemben. Hazafelé, tusrajz, 1978
