Irodalmi Szemle, 2005

2005/6 - Végh Péter: Kettétört páncéltest (elbeszélés)

Végh Péter

Mikor odaért, Károly éppen a bombatölcsért szegélyező romok között kotorászott. Szegénynek reszketett minden porcikája a nagy megpróbáltatástól, melyet a sors rá mért, és egyfolytában patakzottak a könnyei.

Cserepek, faltörmelékek, üszkös gerendák, fatuskók között feküdt a zongora kettétört páncélteste, melyet felborzolt húrok hálózata ölelt körül. A páncél aranyló felszínét fekete karcolások és zöld mohafoltok tarkították. Olyan látványt keltett, mint egy rég kihalt mélytengeri élőlény kövülete ezerszeres nagyításban.

Zsolt alig ismert rá sógorára, úgy lefogyott a fronton. Megölelte, megcsókolta és motorbiciklijén magával vitte új otthonába.

Az iszonyú, megmásíthatatlan valóság sokkoló hatása nagyon megviselte Károlyt. Idegileg összeomlott, agya elborult. Naphosszat magában beszélt, énekelgetett; egy elgörbült hangvillával babrált és görcsösen szorongatott egy kopott rongybabát. Sürgősen be kellett szállítani a lekéri idegszanatórium zárt osztályára.

Zsolt már régen átesett a mérhetetlen fájdalmon. Erős lévén, nem adta át magát egykönnyen a tétlenségnek, búbánatnak. Megújult erővel fogott hozzá a temérdek munkához. Ügyvédi teendői mellett gyakran kijárt a temetőbe, hogy friss virágokat vigyen szerettei sírjára és elmondjon egy-egy imát drága szülei, nénje és a kis keresztlánya lelki üdvéért. Jegyesével úgy döntöttek, hogy a gyászév letelte u- tán egybekelnek és örökre elhagyják ezt a várost, melyhez annyi fájó emlék köti őket.