Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - MAGYAR IRODALOM CSEH/SZLOVÁKIÁBAN, 1918-2004 - Pomogáts Béla: Ma is van értelmük a „magyar igéknek” (útijegyzet)
Pomogáts Béla hanem az időben, a történelemben is otthon vagyunk, otthon kell lennünk, hiszen a múlt a jelennek is része, egyszersmind a jövő, a mi közös jövőnk alapzata. Mindezt azért mondhatom itt az 1848-as magyar forradalom és szabadság- harc ünnepén - százötvenhét esztendővel ama március 15-e után mert minket, mai magyarokat, nemcsak a közös nyelv és a közös kultúra köt össze, hanem a közös múlt a közös szellemi haza is. Az a történelem és az a szellemi haza, amely nemegyszer erősebb kötőerőt jelentett és erősebb szolidaritást teremtett, mint bármiféle politika. A politika és kivált a pártpolitika ugyanis lehet időleges és múlandó, a történelem viszont olyan állandó tényező, amelyen nem változtathatunk, rá azonban építhetünk. 1848. március 15-e a magyar nemzet egyik legnagyobb közös ünnepe. Kösös ünnep, amely teljesen függetlenül az első világháború után erőszakkal meghúzott politikai határoktól, valamennyiünket összeköt, éljünk Budapesten, Pécsen, Miskolcon, Kolozsváron, Szabadkán, Pozsonyban, Kassán vagy éppen Magyarbődön. Mint közös ünnep, a nemzeti szimbólumok közé tartozik, akárcsak a piros-fehér- zöld lobogó, a Szent Koronás nemzeti címer, Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata. Ezek a nagy, történelmi szimbólumok jóval erősebb közösségi kötőerőt alkotnak, mint bármiféle politikai stratégia, kivált bármiféle pártpolitika. Ilyen kötőerőt alkottak akkor is, amikor jóformán nem lehetett a nyilvánosság színterein beszélni róluk, a lelkek mélyén, az egymástól elszakított magyar nemzeti közösségek lelke mélyén éltek és hatottak tovább. Akkor is, ha, mondjuk, március 15-ét Kassán vagy Magyarbődön méltó módon megünnepelni sem lehetett. A napokban láthattam a kassai Thália Színházban a közel négy évtizede megjelent Dobos László-regény: a Földönfutók színpadi változatát. Gondolom, az itt megjelentek közül is sokan ismerik ezt a regényt, amely a felvidéki magyarság kálváriáját beszéli el a második világháborút követő időkből. Midőn a piros-fehér-zöld zászló, a magyar himnusz, a magyar iskolai oktatás és egyáltalán: a magyar szó tiltva volt. Tiltva volt március 15-e megünneplése is, de tudom, hogy titokban, családi körben vagy éppen a lélek világában akkor is magasra emelkedtek az erőt adó ünnepi pillanatok. Azok a pillanatok, amelyek Petőfi és Kossuth, a forradalom és a szabadságharc történelmi emlékét emelték a köznapi tapasztalatok, az üldözöttség és az elnyomatás köznapi tapasztalatai fölé. Ezek a tragikus esztendők, mi több, a kommunista zsarnokság ezekre következő fájdalmas évtizedei is mögöttünk vannak, 1848. március 15-e emléke és szellemisége mégsem fakult meg az idők során. Ellenkezőleg, talán minden azóta szerzett nagy, közös történelmi tapasztalat csak fényesebbé tette ezt az emléket. Mindaz, ami velünk: magyarországi, felvidéki, erdélyi, bácskai, kárpátaljai magyarokkal történt, nos, mindez csak újabb és gazdagabb értelmet adott neki. Hiszen a „szabadság, egyenlőség, testvériség” megszentelt európai és magyar eszményei vagy a Tizenkét pontban megfogalmazott nemzeti kívánságok mindig új értelmet kaptak az idők során.
