Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Duba Gyula: Galambtemető (2.) (regényrészlet)
Galambtemető (2.) dent ígér anélkül, hogy ez ellenőrizhető lehetne. Az ész hatalmának és a szellem birodalmának súlyos, mondhatni döntő tényezője. Olyan érzést támaszt bennünk, hogy általa feltárásra váró tájjal, csodálatos valósággal találkozunk, melyet ismernünk kell, mert már tudunk róla, fogalomként bennünk él, jelentőségét sejtjük, szinte birtokoljuk. Állj le, nagyokos, fékezd magad! Tudom, ez is te vagy, de nem kell mindent kipakolnod! Őrizd a logikai szálat, mondd, hogy amit magának a dolognak vélünk, talán csupán a látszata! Egészében azonban ilyen káosz, gondolati misung határozta meg, hogy számos könyvet megszerettem, úgy gondoltam, hogy egyszer szükségem lehet rá, s ennek a mohó hóbortnak az érdekében sok pénzt áldoztam, nem adtam vissza kölcsönkönyvet, letagadtam vagy azt állítottam, hogy már visszaadtam, s bevallom, ha másként nem ment, akár elcsentem...! Telhetetlen és előrelátó mohóságom következtében nagy könyvtárat gyűjtöttem. Sok ezer kötet, talán tízezer is, ínséges lakásviszonyok közt tekintélyes magánkönyvtárnak mondható. Ennek következtében a lakásunkban könyv hátán könyv hányódik, ha élnének és elmozdulhatnának, szétfeszítenék a falakat. Minek ennyi...? - kérdi néha szemrehányó tekintettel az asszony, elöntik a lakást, mint dagálykor a fövenyt a tenger...! De tiszteli a mesterségemet és nem kíván gátat vetni az áradatnak, mindössze azt szeretné, okos jó lélek, hogy magam szorítsam a dolgozószobám falai közé a könyváradatot...! Birtokoljam őket a saját területemen, birodalmamban?, barlangomban vagy kuckómban?, tehát ahol az én jogrendem érvényes! Ez megdönthetetlen és elkobozhatatlan privilégiumom, törvényszerűbb, mint a jus primae noctis egykor, mert nem születéssel, hanem munkával szerzett jog, ismerte el az asszony. Legyenek tehát szellemi tusculánumomban, hogy a mindennapi emberek útjait lehetőleg ne akadályozzák, az egyszerű lelkek mozgását ne korlátozzák! S ezt bizonyos célirányosan ironikus éllel mondta s halványan mosolygott közben, ám a szeme nem lett derűsebb s a nézése komoly maradt. Elismerés is lehetett benne, némileg biztatás és mindenképpen megbocsátás! Megértem őt, mindig értettem, jobban, mint más, mert nemcsak érzéseimmel közeledtem hozzá, hanem a beleérzőkészségemmel is, az intuícióval, mely mesterségem varázsereje, megérteni a másikat, a könyvek áradását illetően mindent megígértem. Meg is tartottam ígéretem, bár nem könnyen, mert a könyveknek éppen olyan átkozottul szemérmetlen a természetük, mint íróiknak és olyan gátlástalanul szaporodnak, mint a házinyulak, vagy az öreg pincék és vén városi csatornahálózat patkányai. (Melyek Hrabal szerint a mélyben, anélkül hogy tudnánk róla, állandóan vívják egymással élethalálharcukat!) Az állványokon és az üvegajtós szekrényekben egymás hegyén-hátán halmozódnak, egymás háta mögött tolonganak, elégedetlenséget okozó s mégis megnyugtató káoszt képviselve, az állandó bizonytalanság légkörét teremtve körém: minden nagy művészi teljesítmény és szellemi forrás ott lélegzik és él bennem, melyre valaha is szükségem lehet! Súlyos tartalmú elméleti munkák, jócskán próbára tennék kaotikus műveltségemet, lexikonok és minden ismeretet
