Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - Mács József: Trianon harangjai (regényrészlet)
Mács József nem mert megszólalni. A gondolatait próbálta rendezgetni, és hogy senkinek ne legyen különös a hallgatása, azt indítványozta, hogy előbb énekeljenek és imádkozzanak, csak azután lássanak munkához. A 125. zsoltárt mindenki ismerte, azt kezdte el Körtés Szilveszter: „Akik bíznak az Úr Istenben Nagy hiedelemmel. Azok nem vesznek el Semminemű veszedelemben. Mint a Sión hegye megállnak. Nem ingadoznak.” Ezután az imádkozás következett, amit Dési Barna a presbitereiért mondott, kérve Isten áldását a munkájukra, és arra, hogy vasárnaponként elsőként telepedjenek le az ő igéi köré. S hogy az indulatok legyenek távol a tanácskozásuktól (burkolt célzás volt ez Siket Miklósnak), előtte meghajolva, mint az O szolgái és követei, végezzék munkájukat. Álljanak rendületlenül a lelkipásztoruk mellett, mint az általa rendelt munkatársak. Végezetül azokért is könyögrött, akik a magyarok bősz ellenségei lettek, ,jó hírüket és becsületüket tépdesik, haraggal emlegetik nevüket, akik rontják és akadályozzák munkájukat. Mutassa meg, mi gonoszát cselekedtünk mi ellenük, vádoljon bennünket, ha alkalmat adtunk rá, hogy a harag tüzét felszítsuk szívükben. Mutassa meg a sebeket, amelyeket mi osztottunk, a rosszat, amit mi cselekedtünk, a fájdalmat, amit mi szereztünk. Alázzon meg, ha igazságtalanok voltunk velük szemben. Adjon készséget a békességre, ha az arra való alkalom megnyílik előttünk. Könyörüljön a mi ellenségeinken. Oszlassa el haragjuk sűrű ködét, terveiket semmisítse meg, és ártalmas nyilaikat térítse el útjukból. Adjon alkalmat, hogy megláthassák irántuk való szeretetünket, hogy a kőért, amivel minket megsebeztek, kenyeret tudjunk egyszer adni nekik... Ámen”. Dési Barna végszavára Dolmányos Béla is belopózott a szobába. De ő nem ült a presbiterek közé, mivel nem volt az, meghúzódott a sarokban, a várakozó ember pózába merevedve. Annyit tudott csak, amit Dési Barnától hallott, hogy a mostani gyűlésnek számára is lesz mondanivalója! A tiszteletes nem is kerülgette sokáig a forró kását, belevágott mondandója közepébe, nagy elődje, Tompa Mihály híres verssoraira hivatkozva, hogy „veszünk, pusztulunk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk”, megtoldva a költő mellbevágó gondolatát azzal, hogy ellenségeik olyan poklot szabadítottak rájuk, amikor már nemcsak a fizikai halál okozta veszteséget és fájdalmat kell elviselniük, hanem a lelkek elpusztítását is. Éppen ezért tartja időszerűnek, ha a fizikai halál mellett a lélek meghalasztását is elsiratja a jámbori harang! Ha ezzel a presbiter urak jóváhagyólag egyetértenek, akkor Dolmányos Béla a már lelkűkben elveszetteknek is harangozni fog! Gondol itt a deportáltakra, akik egyik napról a másikra eltűntek a szemük elől, de azokra is, akik a szemük előtt vannak, de már az önmaguk elveszítésének az útján járnak...- Értjük, mit mond, tiszteletes úr, nagyon is értjük! De én nem látom ilyen egyszerűnek a dolgot. Tisztáznunk kellene, hogy mikor nyilvánítható halottnak az élő és mikor nem? - állt elő az okoskodó természetével Lendhegyi János.- Nincs itt mit tisztáznunk - szólt közbe Mezei János. - Előttem teljesen világos, amit tiszteletes úr mondott. Az elveszejtésünk már az első köztársaságban elkezdődött a kolonisták betelepítésével. Közénk kényszerítettek szlovák meg cseh
