Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - Mács József: Trianon harangjai (regényrészlet)
Mács József núit még hatvanéves korukban is megkeresztelik. Nem az a baj, kedveseim, hogy megkereszteltek, hanem hogy ján-t csináltak belőlem. Nézzenek már meg jobban! Hát férfi vagyok én vagy jány? Férfi vagyok, férfinak születtem... De úgy is felte- hetem a kérdést, hogy házasodhat-e egy jány? Kérem szépen, a ján nem házasodhat, csak férjhez mehet. A ján az ján, a férfi meg férfi! Házas ember létemre viselem most a ján nevet. Értik már, milyen csúfságot követtek el ellenem? Dési Barna már restellte is, hogy a presbiteri gyűlésre készülve ilyen röhög- tető, bár igaz történetek jutottak eszébe. Félő, hogy ha időben nem szabadul meg a közelmúlt nevetséges történeteitől, nevetve fogadja majd a presbitereket, és ők nem fogják kitalálni, min vigyorog a papjuk, amikor ilyen bizonytalan a helyzetük. Igyekezett elhessegetni magától a nevetésre fakasztó visszásságokat, mert egy paphoz, különösen olyanhoz, amilyen ő, aki hívő papnak tartja magát, nem illik a komolytalanság, mint ahogy a feltűnően világos színű öltönyök viselése sem. Amikor eldöntötte, hogy a papi hivatást választja, azt is elhatározta, hogy csak fekete ruhákat hord. Hogyan nézne ki egy pap a szószéken, virrasztóban és temetésen fehér ruhában? Mikor gyászolók könnye hull a koporsóra! Még lakodalomban sem ölt világos színű ruhát, pedig ott padlót és port verő vígság van. A felesége viseli helyette a világos színeket, ő megteheti. Az eddigi lakodalmakban mindig ők ültek az összeesketett párral szembeni fő helyen, s ha a cigánybanda rázendített, akkor azzal biztosan számolhatott a felesége, hogy sokan felkérik táncolni. De ha csak felkérték volna! Be is akarták bizonyítani a papnénak, hogyan tudnak bokázni. Ilyen volt a presbitere, most kúrátora, az a bizonyos Ján, aki egyszer el is esett a cigány előtt, mert minden táncosa oda kormányozta a feleségét, és rá is esett. Vörösödött a szégyentől még a feje búbja is.- Az én hibámból estünk el, kedves tiszteletes úr! A táncra termettségemet akartam megmutatni. Meg már az ital is a fejembe szállt egy kicsit...- Semmi az, kúrátor uram! Én az esésükért inkább a prímást okolom, mert ő zendített rá a „Hajmási Péter, Hajmási Pál”-ra, ő akarta kúrátor uramat a nagybőgőbe ugratni, ha nem is végződött jól az ugrás! Karácsony közeledtével egyre hamarább beesteledett, s a felnőttek és a gyermekek örömére a sár is rendesen déberedett, különösen este messzire hallatszósan kopogott a bakancs és a csizma talpa a fagyos földön. Dési Barna kiállt a lépcsőre, és máris meghallotta a hozzá igyekvő presbiterek lépteit. Mennyire igaz a közmondás, ha Katalin locsog, karácsony kopog! Kemény tél ígérkezik derűs, tiszta égbolttal, ha le is esik a hó, kemény burka lesz. S akkor fehér karácsony köszönt Jámbor aprajára-nagyjára. A lépcsőn állva csak most vette észre a gyéren kiszűrődő lámpafényt az istállóból. Dolmányos Béla már itt van, de nem kopogtatott be hozzá addig, míg eleget nem tett a kötelességének. Ha megetette, megitatta a tehenet, és tiszta al- jazót szórt alá, és a bakancsáról is lekaparta a ganéjt, csak azután jön be a gázlámpa világítású lelkészi hivatalba. Dési Barnát még mindig nem kergette be a hideg, mert a kapuból egymást követve sorakoztak be az udvarba a presbiterek, egyszer