Irodalmi Szemle, 2005

2005/4 - AZ ÍRÓ HAGYATÉKÁBÓL KÖZÖLJÜK - Rácz Olivér: Jiszgádál v’jiszkádás

Jiszgádál v’jiszkádás

Igazán nem kárhoztathattuk érte; menyasszonyom időközben tizennyolc é- ves lett, én húsz, és akkoriban már szép és büszke anyósomnál jóval avatottabb, előkelő rangú, hivatásos politikusok is megvetően szajkózták:

„Nem a mi ügyünk! Bennünket nem érint!”

Mármint a nemzeti szocializmus.

Persze hogy nem érintett: „csak” a zsidók ügye volt, de egyelőre még nem a mi országunkban. Aztán Ausztria ügye lett. Lengyelországé. Franciaországé.

Na, itt álljunk meg egy pillanatra. Ausztriába diadalmenetben vonultak be a nácik; Lengyelországban „felszabadították” a német fajtestvéreket; Franciaországot, a szép Marianne-t, megerőszakolták. Megerőszakolták. Brutális, teuton, férfias kíméletlenséggel. De - közben miért riszálta hozzá, finoman és diszkréten, ám nagyon is észrevehetően, a kecses kis farát?

„Nem a mi ügyünk! Bennünket nem érint!”

Aztán már minket is érintett. De még mennyire! Csakhogy ez már történelem. A gázkamrákkal (amelyek egyes újabb kori felháborodott, buzgó kutatók szerint nem is léteztek: zsidó propaganda az egész) és a haláltáborokkal egyetemben. Ne beszéljünk róla. A neofasizmus egyre burjánzóbb kilengéseiről sem. Kit érdekelnek?

Minket az érdekelt, hogy amikor változatlanul kék szemű, sudár, szép anyósomnak családostul be kellett vonulnia a téglagyári gettóba, előző éjszaka, anyósom tudtával és beleegyezésével, megszöktettem a menyasszonyomat.

Mosolygós, árja szépségű anyósom is megszökhetett volna: éltek rokonai bőven, Budapesten, Erdélyben, sőt Csehországban is, merthogy távolabbi ősei - vérbeli cseh husziták voltak. A huszita ősök exponáltabb része a huszita üldözések idején Erdélybe menekült: ott keveredtek a szombatisták, jehovisták, egyéb szekták közé, s végül a családnak az az ága, amelyből anyósom származott, a fene tudja, hogyan, zsidó hitre tért. (A családnak egy másik ága, még valamikor a tizenkilencedik század második felében, ismeretlen okokból Franciaországba vándorolt: szép anyósom a második világháború kezdetéig két, Sacré Coeur rendbeli apáca unokanővérével levelezgetett.)

Csakhogy szép és szelíd anyósom nem volt hajlandó megszökni a gettó elől. Nem akarta elhagyni az anyját, nővérét, annak szép számú családját. Továbbá rendületlenül bízott benne, hogy a gettóban, vagy majd valahol a Reichben újra összeakad a fiával, legdédelgetettebb, mert legfiatalabb gyermekével, aki akkor már zsidó munkaszolgálatosként védte a hazát.

Anyósom tehát, menyasszonyom nővérével és említett, nagy számú családjával egyetemben, bevonult a gettóba. Miután menyasszonyomat biztonságban elrejtettem, kétszer, háromszor még sikerült élelmiszert, ruhaneműt, csomagot, levelet becsempésznem hozzájuk. De a téglagyári gettót néhány nap múlva légmentesen lezárták, s a téglagyár felől, újabb néhány nap múlva, átdübörögtek a városon a leplombált ajtajú, bedeszkázott ablakú, hat ló vagy negyven ember helyett élő emberek (emberek? - zsidók!) százaival agyonzsúfolt marhavagonok.