Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Duba Gyula: Galambtemető (2.) (regényrészlet)
Duba Gyula vatizálunk? - gondolta a férfi, nekünk is jól jönne egy kis vagyon! A gondolat azonban oly ostobának és meddőnek tűnt fel, hogy nem törődött vele, azonnal elfelejtette. S ahogy Salgó örvendezve, hogy örömöt és elégedettséget szerzett, távozott, azok ketten a halóablakhoz siettek. Csend volt a szürkületben s nagy nyugalom. Mintha jótékony forgószél szippantotta volna ki önkéntes börtönükből a galambokat. S ez olyan óriási nyugalmat jelentett, hogy szinte egyszerre mélyet lélegeztek s elégedetten sóhajtottak a nagy-nagy megkönnyebbüléstől, s most az asszony karolta át a férfi vállát.- Látod, kedves, a galambügy lezárult... megoldódott. Néha nagylelkű hozzánk a... a véletlen... nem túl gyakran, de néha igen... Rendes ember ez a Salgó, áldás a házban, nem gondolod...?! A hangjában megbocsátás volt a férfi iránt, hogy nem ő rendezte el a dolgokat.- Ó igen... - mondta megfontoltan, magabiztosságát őrizendő - Derék ember, magam is úgy vélem...! 5. „MINTHA TŰZ ÉS VÍZ ÉLNE EGYÜTT” Gyakran csodálkoztam rajtuk, hümmögtem és a fejemet ingattam, s közben csodáltam őket. Mindkettőben valahogy benne éltem s ők külön-külön énbennem. S ebből pompás gubanc keletkezett, bár látszólag logikus, belső összefüggései ellenére az értelme sosem tisztázódhatott, mert állandóan alakult, formálódott a mindennapok újabb történései szerint. A kör, melyben ez a gubanc mozgott, egyre szűkült, mindinkább a lakás belső tereire zsugorodott, ám egyben mélyült is, s így jelentősége állandóan fontosabb lett, értékben gyarapodott. Mindinkább elmélyítette bennem a sejtést, melyről annyi okos gondolatot és bölcs aforizmát olvashatunk, nevezetesen, hogy férfi és nő soha sem értheti meg egymást teljesen! Hiszen, ahogy a szellemes író mondotta volt, mindkettő mást akar, a férfi a nőt s a nő a férfit! Szellemességnek kitűnő állítás, csillogó paradoxon, ám az értelme annál mélyebb, sokkal mélyebb. Évtizedek óta figyelem őket, s egyre tisztábban látom, mennyire bonyolult és kilátástalan célkitűzés lenne, hogy teljesen megértsék egymást! Ebben bízva a csoda misztériumát kerülgetnénk. Azt a rejtélyes jelenséget vizslatnánk, amelyet közönségesen szerelemnek nevezünk. Nincs ebben semmi pátosz, sem fennkölt érzelgősség, bár talán annak tűnhet. A mi korunkban érti meg az ember, hogy az a viszony, amit szerelemnek nevezünk, egész életre szóló életerő, élő folyamat és szakaszos történés. Csodaszerű kezdetétől kifogyhatatlan erejéig és mindennapi kényszeréig kölcsönviszony, mely határozott formát ad életünknek. Jellemzője, hogy a szerelem csoda voltát nem akkor érezzük meg, amikor megtörténik, hanem amikor visszaemlékszünk rá! Vannak olyan esetek, bár talán hihetetlennek tűnik fel, amikor az emlékezés nemcsak jóérzést okozhat, hanem akár ámuló
