Irodalmi Szemle, 2005

2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Fábry Zoltán: József Attila szlovákiai emléke

Fábry Zoltán: József Attila szlovákiai emléke

„A semmi ágán ül a szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.”

Aki a csillagok távlatába énekelte bele magát, akit a csillagok néznek és óvnak, arra az ország is igent bólintott: önmagát becsüli meg a nép, mely József Attilát vállalja:

„mert én velem a hűség van jelen az üres térben tántorgó világban.”

Ma százezren nézik, látják, hallják és vallják, de a halálhír fojtogató pillanatában Fejtő Ferenc vádlón vágta a magyarok szemébe a keserű igazságot: „Ki látta őt? Néhány barát, a munkás, aki azt írta részvétlevelében, hogy úgy szerette verseit »mint gyerek az anyja tejét«, a villamoskalauzok, üzemi dolgozók, vidéki sofőrök, utódállambeli diákok, névtelenek”. Fejtő megállapítása ezekről a diákokról nem véletlen. Ez tény és történelem: a szlovenszkói és erdélyi ifjúság jó termőtalaj volt: csíráztak és csíráztattak, nélkülük a magyar színkép ma szürkébb lenne. A jó mag itt mindig emberség-talajra hullt és a termés az összmagyarság szérűjét gazdagította. Ezek a diákok az erdélyi folyóiratok és szlovenszkói újságok révén jutottak közelebb József Attilához és lettek hűségesei, boldog-boldogtalan ízlelői. „Édes Attilánkról” beszéltek: a legkeserübb halál költője szájukban mannává hasonult. Kom- lós Aladár is leszögezi tanulmányában (Magyarok, 1948. január). „Legkövetkezetesebben Németh Andor és a »Korunk« munkatársai dicsérik”, de szlovenszkói kritikáról, felkarolásról, József Attila külön szlovenszkói vonatkozásairól nem tud... 1931 -ben jelent meg József Attilának legvisszhangtalanabb kötete, a „Dönts a tőkét, ne siránkozz”. Az Út aug. 20-i számában emlékezett meg az elkobzott kötetről: „Új verskötetet lapozunk fel. írója: József Attila. Kiadták Budapesten és természetesen - elkobozták. Ez a verskötet: öröm és nyereség. József Attilának eddig is voltak felfigyeltető versei, de nem volt nyílt állásfoglalása. Nem tudtuk hova sorolni és ő sem tudta: hová tartozik. Most már tudja és tudjuk mi is. Tudjuk mi is és köszöntjük bizakodó erőöntudatos hallóval, saját versével:

„döntsd a tőkét, ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz!

Ma odasujtsz körül a sorshoz, az úri pusztaság rikoltoz, a széles fejsze mosolyog!”

Egy garabonciás fürgeségével jön, vágtat és rohan tovább. Csóvavető tetőgyújtó, bizakodó hitet hunyorító, erőt paskoló és felrázó, aki széttép, szétmar, szétnevet, tönkresujtol mindent, ami nem az osztályharcot szolgálja. Még a verset is szétmorzsolja, félredobja, kijátssza, hogy bolondos fintorral annál jobban kisikolt- hassa, tudatosíthassa a végső harcot... Aki a pesti atmoszférában ilyen hangot tud