Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Duba Gyula: Galambtemető (2.) (regényrészlet)
Duba Gyu- Ez nem igaz... Ó istenem, ez nem lehet igaz...! A férfi még az ágyban, hétalvó típus, dünnyögve kérdi:- Mi történt, kedvesem...?- Nincs ilyen... ez kétségbeejtő... Dermedten nézi az ablakot, meredten a megrendüléstől. A férfi feltápászko- dik, pizsamája nadrágját tartja, le ne csússzon. A gumija kitágult, ha elengedi, a térdén áll meg, a dráma méltatlan komikumba fulladna. Nem tudja, mi történhetett, de az asszony hangjából érzi, hogy amit lát, számára kész szerencsétlenség.- Nézd... - mondja remegő hangon ez nem lehet igaz...! A nejlonszalagok enyhében az ablakpárkány szegletében borzas galamb ül. Bizonyára ott aludt. Betegnek látszik vagy szörnyen álmosnak, kimerültnek. A halódó galambok ilyen borzasak.- Hess... - mondja önkéntelenül a férfi és karját lengeti tirhulj onnan, nyomorult... hess, te ronda tolakodó...!- Tegyél valamit...! - könyörög az asszony. - Gondolj ki valamit, mit tegyünk, nem hagyhatjuk ennyiben! Hát... ezek már mindent megengedhetnek maguknak...?! Hát már egészen tehetetlenek vagyunk...? A védekezés lehetetlensége, annyit kellett védekeznie életében, de sosem volt ilyen kilátástalan az eredmény, a tehetetlenség megrémítette, már csak a férfiben bízhatott.- De hát mit tegyek? - mondta az komoran. Szerencsétlenül nézte az asz- szonyt. Olyan csapdába esett, amelyből nincs menekvés. Félt, hogy az asszony nagyon felizgatja magát, s közben látta, hogy nem tudja megakadályozni, tehetetlenségében nyugtatóan átfogta a vállát, de az indulatosan tovább lépett.- Valamit... bármit... akármit, csak ne légy tétlen... most ne legyél tétlen, az istenre kérlek...! Eh... - legyintett, aztán kinyitotta a ruhásszekrényt s egy régi kalapdobozból női harisnyákat szedett elő, sok öreg nejlonharisnyát, puha, finom anyagokat, karcsú lábán feszítettek egykor, de kinyúltak vagy lyukasak már, lefutott rajtuk a szem és hosszú csíkok hasogatták szövésüket, elnyűvődtek, haszontalan semmirevaló anyag lett belőlük. Most mégis hasznosak lesznek, értéke van a szépen ívelt lábak emlékének, csupán gondolkodni kell és kitalálni, mire jók még! Betömni velük a bezárt ablak alját, a keret és a párkánydeszka közét, szorosan összesodorva a széles nyílásokba nyomkodni, belegyúrva hermetikusan elzárni a réseket, kirekeszteni a göthös galamboktól és bacilusoktól terhes külvilágot Elszántan és ösztönösen dolgozik, alig gondolkodva, s közben beszél, egyre beszél.- Zárt ablak marad... soha már nem nyitjuk ki, hogyisne... hogy beszálljon a por s azok az undok koszos pihék a bacilusokkal... még mit nem!... a rengeteg ba- cilus a göthösökből...! Betegek ezek, mind beteg, tüdőbajos rémek, a hátam borsódzik, ha látom őket... De megmutatom, hogy nem fertőznek tovább a nyomorultak. Legszívesebben befalaztatnám az ablakot... ne is lássam őket...!
