Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó
Száz éve született József Attila A költő esztétikai, illetve filozófiai gondolkodása tulajdonképpen mindig „eretnek” jelenségnek számított a harmincas évek hivatalos kommunista ideológiájához viszonyítva. Elméleti írásai, például az imént idézett Esztétikai töredékek vagy az 1938-ban a Szép Szó című folyóiratban közölt Hegel, Marx, Freud című tanulmánya, arra utalnak, hogy a nagyon is szűk gondolati körben mozgó „pártszerűnek” tekintett marxista teóriát újszerű eszmetörténeti hagyományokkal igyekezett kiegészíteni. Egyrészt visszatért Hegel eredeti gondolataihoz, másrészt az esztétikai okfejtésben nagy teret adott az olasz művészetfilozófus Benedetto Croce tanításainak (amelyek a marxista esztétika „tükröződés” elméletével szemben a művészi intuíció jelentőségére hívták fel a figyelmet), illetve a szűkebb látókörű marxista lélektannal szemben nagy szerepet szánt a bécsi pszichoanalitikus Sigmund Freud elméletének, pontosabban arra törekedett, hogy valamiféle szintézist hozzon létre Marx és Freud tanításai között. Mindez természetesen nem fért el abban az ideológiai keretben, amelyet az illegális kommunista párt művészeti elvei meghatároztak. Mint ezt korábbi fejtegetéseink során igazolni kívántuk, a harmincas évek közepétől József Attila nem tekinthető kommunistának, de nem tekinthető ortodox marxistának sem. (E kettőt különben érdemes megkülönböztetni, minthogy az első a politikai, mozgalmi, a második az eszmetörténeti, ideológiai fogalmak körébe tartozik.) Éppen kései költészetének nagy költeményei: (időrendben) A Dunánál, a Thomas Mann üdvözlése és a Hazám tanúsítják azt, hogy mind a „magyarságra”, mind az „európaiságra” vonatkozó nézetei mennyire mások voltak, mint a szűk látókörű és szektariánus mozgalmi politikusok és irodalmárok tantételei. És természetesen mások voltak, mint a korszak pusztán a trianoni sérelmeket újra meg újra felelevenítő és korszerűtlen illúziós ábrándképek közé menekülő nacionalizmusának nézetei. Talán éppen ez a most említett három klasszikus költemény mutatja József Attila magyarságélményének és elkötelezett hazafiságának jellegzetes vonásait: a közép-európai szolidaritás eszméjét, az európai hagyomány és szellem i- ránt érzett ragaszkodását és népi (plebejus) hazaszeretetét. Kezdjük talán e harmadikkal, a plebejus hazafiság és magyarságélmény nagyszabású vallomásával. A hazaszeretet érzését a magyar költészet hagyományosan mindig személyes átéléssel fejezte ki, minthogy a költő mindig személyes fájdalomként élte át az ország és a nemzet veszélyeztetettségét, és tudjuk jól, hogy ez a veszélyeztetettség szinte mindig fennállott a magyarság ezeréves története során. A nemzetet féltő, a haza iránt érzett elkötelezettségét kifejező költészet természetesen a két világháború közötti korszakban is igen erős volt, és a kor nagy költői szinte közös kórusban adtak hangot hazafias érzéseiknek. Babits Mihály Hazám!, Kosztolányi Dezső A magyar romokon, Reményik Sándor Eredj, ha tudsz!, Illyés Gyula Haza a magasban, Dsida Jenő Psalmus hungaricus című versei (és hosszasan sorolhatnánk az idevágó versek címeit!) rendre a haza iránt érzett féltő ragaszkodásról tettek vallomást. Ennek a vallomásnak egy plebejus módon, tehát a nép elkötelezettségében gondolkodó költő nézőpontjából megfogalmazott váltó-
