Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó
Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó erejével akarják az egyes munkás, az összes egyes útját egyengetni a mindennapi élet apró, de elengedhetetlen örömei felé. Amazokban egy idejétmúlt hősiességnek aktualizált agresszív gyönyöre tartja a lelket, olthatatlan szomjuk illúzióért sóvárog sör helyett, emezekben a szürke végzet komor, de már-már meghitt gondolata emeli fel figyelmeztető ujját, hogy azért a kevés anyagi jóságért, amely egy munkásember ösztönös jóérzésének alapja lehet, az egész, szigorú törvények szerint működő világot át kell alakítani. A költő legalább így látja. És amikor döntenie kell a két tábor között, nem azért fordít hátat a bolsevistáknak, mert nem hajlandó önként vállalni és kiutalni olyan szörnyű szenvedéseket, amilyeneket tizenhét esztendeje napról napra szült a szovjet-orosz tetterő a mai, eléggé örömtelen szovjet-o- rosz életért, (egy hasonló arányú kapitalista iparosítás sem halmozta volna föl a borzalmaknak azt a tömegét, amely a kommunizmusnak csak a »hősi« korszakát jellemzi), mondom, nem azért vallja magát szociáldemokratának a költő, ha már választania kell, mert visszariad a harctól, ámbár Arkhilokhos nem szégyellte eldalolni, hogy pajzsát, dárdáját elhajigálva menekült a csatából, amit különben Horatius is énekbe foglalt, hanem azért, mert a szociáldemokratáknak nincsenek a munkásosztály hősiességébe vetett illúzióik. Tudják, hogy a munkások húst, kávét, sört akarnak, motorbiciklit és központi fűtéses lakást szeretnének, s akik szocialisták, azért azok, mert látják, hogy a kapitalizmus gazdasági törvényeinek fonalára akasztott húsvéti sonka az ő fejük fölött elérhetetlen magasságokban függ.” Azt, hogy a költő kiábrándult a kommunizmus „hittételeiből” és szakított a kommunista mozgalommal, nemcsak tanulmányok és tanulmánytöredékek igazolják, hanem költemények is. Most nem azokra a klasszikus magaslaton számon tartott nagy költői müvekre (az Eszmélet, a Levegőt!, A Dunánál, a Thomas Mann üdvözlése vagy a Hazám című versekre) gondolok, amelyek költői világa és üzenete a legkevésbé sem felel meg a harmincas évek második felében a kommunista mozgalomban és költészetben kötelező „osztályharcos” szemléletnek, hanem néhány olyan költeményre, amelyet az újabb szakirodalom kimondottan a szovjet rendszer és a kommunista ideológia elutasításaként tart számon. Ilyen mindenekelőtt az 1936 októberében keltezett Világosítsd föl című vers, ebben olvassuk az utóbbi évtizedben nemegyszer idézett sorokat: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét - / mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.” És ilyen költői üzenetként szokás számon tartani az Ős patkány terjeszt kórt kezdetű költeményt, a- mely egyszerre ítéli és utasítja el a kommunizmusban és a fasizmusban alakot öltő zsarnoki rendszereket: „S mert a nemzetekből a szellem / nem facsar nedves jajokat, / hát új gyalázat egymás ellen / serkenti föl a fajokat. / Az elnyomás csapatban károg, / élő szívre mint dögre száll — / s a földgolyón nyomor szivárog, / mint hülyék orcáján a nyál.” Az imént idézett költemény azt a kétségbeesést fejezi ki, amelyet a költőnek a világban széttekintve - az európai zsarnokságok rettenetes hatalmának tudatában
