Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Duba Gyula: „Egy keserű nép sír belőlem”
Száz éve született József Attila a klasszicitás biztosítéka lehet. Lírájának mikrorealizmusa bámulatos, miközben spirituális mélysége is töretlen. A természeti elemek külön figyelmet érdemelnek. A táj s az élőlények, a tárgyak és időjárási jelenségek, a biológiai jegyek sokasága van pompás ötvözetben az érzéki jelenségekkel és lélektani szimbólumokkal. A fájdalmas szépség és szkeptikus lemondás hangulatai mellett azonban a játékosság és dacos szertelenség - „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!” - is jelen van. József Attila versvilága az élet anyagi keménységének és érzelmi hajlékonyságának a harmóniáját valósítja meg. Mindig a rendet vágyta, minden tekintetben - formai és fogalmi értelemben egyaránt - a fegyelmet tisztelte, sem a szabadosságot, sem a bohémséget nem becsülte. Mintha a világ esélyeit tükrözné, a szépséget, a szeretetet, a jó erők győzelmét vágyta, végzete és halála mintha mindezek kudarca lenne! Példázata lett a huszadik századi Európának! Innen van, hogy oly számos sora, lírai képe és metaforikus töredéke már-már axiomatikus szimbólumként, valóságalkotó metaforaként, szállóigeként él. Számára a természet az é- let tereként van, központi alakja, nem, nem ura, sem diadalmas birtoklója, hanem inkább bolyongó és vergődő, ám szerves része, önmagát kereső terméke az ember. Ebben némi panteisztikus azonosulást érezhetnénk, ám több annál! Valamiféle kozmikus életérzés „a mindenséggel mérd magad!”. A huszadik század szocialista eszmeiségéhez is magánya és szeretetvágya vitte: a szegénység ellenszerét, a jövő társakkal járó valóságát látta-sejtette benne! Az elvtárs számára embertársa volt, barátot jelentett! A proletár fogalma akkor még tisztán az életet, az együttérzést és a reményt sejttette. A kor magas szellemiségének bizalma a szociális eszmék iránt világjelenség, ahogy később a bizalom- vesztés és kiábrándulás is (André Gide). A történelem levonja a régi lobogókat, de az egykori kötődéseket, viszonylatokat megőrzi tanulságként; az emberiség önismerete elődei tapasztalataira épül! József Attilát a megélt nyomor és a jövő hite, az előremenekülés vitte a szocialistákhoz, és mellettük állt, míg társai voltak-lehettek. Hívő költő volt, minden kételyei ellenére. Amikor költészetének törvényei és rendje szembefordították velük, s az „elvtársak” már nem társai voltak, kivált közülük. Egyenesen a parttalan magányba, a bomló tudat hasadtságába (skizofrénia) távolodott tőlük s az élettől. így teljesítette ki a huszadik század kavargásának és érzelmi-értelmi káoszának a leghitelesebb lírai magyar dokumentumát! Talán az a költői „teremtés” legnagyobb csodája, amikor az emberi szenvedés, bánat és magányérzet egyetemes érvényű gondolatisággal és valamiféle megfoghatatlan érzéki szépséggel párosul. A könyörtelen sors és nehéz élet heroizmu- sát érezzük meg benne! És nem az érzelmes romantika puhaságával érezzük a lét végzetességét, sem a metaforikus sejtetés áttételességével - Kafka például hanem egyenesen és érthetően, az őszinte vallomás és férfias beszéd hitelességével, amely emellett még azzal is elbűvöl, hogy nyitott mer lenni, s valahogy mégis szemérmesen rejtené magát! Ma már kevesen tudják, mennyire odafigyelt az első köztársaság kisebbségi
