Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Köbölkúti Varga József: Ötven évvel a nyelvújítás előtt... (Az Emberi okosság avagy mesterség - erkölcsi értekezés 1764-ből)
Köbölkút! Varga József Ha az Emberi okosság... című parainézis szókészlettani felépítését és elrendeződését boncolgatjuk, azonnal szemünkbe tűnik, hogy az összetett szavakká válás hosszadalmas folyamata (első nyelvemlékeinktől kezdődően) még mindig nem fejeződött be... így tehát még a XVIII. század közepe táján is a gyakorta egymás szomszédságában előforduló kifejezések részint önállósult formában fordulnak elő, részint laza kapcsolatként rögzülnek egymáshoz: gaz ember, hajós mester, jó tétemény, menedék hely; kétség-kívül, fene-vad, tudni-illik, egyetlen-egy, vas- matska, akasztó-fa, szó-fogadatlan, alá-való ember, tanú-bizonyság, köz-mondás, kints-tartó, isteni gond-viselés, tiszt-viselő, tsipke-bokor, test-véreim, márvány-kő. Ugyancsak nem önállósult még az igekötő, valamint a névutó sem, ugyanis mindkét szófajt a szerző a főnévhez, névmáshoz vagy igéhez kötőjellel kapcsolja: meg-tartya; az ész szolgálattya-alá veti; más-félék; önnön-magukat; háborítnak- fel; meg-ejtenek; indúlatok-köztt; bűnös-helyett; ki-mondott szó; szemei-közzé; vissza-fújhattya; valaki-ellen; el-iszonyodol; meg-nyugosztallya; meg-sértett haragost; ki-nyilatkoztattya; fel-ékesítve; párt-ütések-nélkül; „természet-béli indúlati- szerént el-jámi” (XXX. rész. A politikusról) stb. A gondolatmenet finomításának, a szemléltetés természetességének, nemegyszer a hangulatváltozásnak, sőt a frappáns kifejezésmódnak csaknem axiomatikus megnyilvánulása a frazeológiai egységek gyakran túlburjánzó használata is. Ebben az értekezésben két szólásmondást érdemes némiképp nyelvtörténeti szempontból elemezni... Vizsgáljuk meg például a Nyugtával dicsérd a napot!” állandó szókapcsolatot, amely mai jelentése: Addig ne örülj az eredménynek, amíg a munkát be nem fejezted! E frazeológiai egység azonban eredetileg az II di loda la fera olasz szólás tükörfordítása: „Az este dicséri a napot”, amely viszont tartalmi szempontból nem azonosítható mai jelentésével. Megvilágításához azonban szükséges egy hosz- szabb idézet a parainézisből: „Az ember élő fa, melynek gyümölcsi előbb meg nem érnek, hanem az esztendőnek későbbi részén; az ő természetének indúlatit meg nem lehet ismérni, míg zöldellik; termését és virágját szükség megvizsgálni. II di loda la fera, úgymond az olasz; az estve dicséri a napot: így az ember élete is végéről ítélendő.” (IX. rész. A gyalázásról és rágalmazásról). Magyarázatként tehát leszögezhetjük, hogy az intelem eme tükörfordítása, amely nemcsak formai átalakuláson, hanem egyúttal jelentésváltozáson is átment, eredetileg és kizárólag azt jelentette, hogy az embert csak öregségében („élete végéről ítélendő”) szabad értékelni. Mind a fordításban, mind a Toldalékban, mint leginkább szubjektív véleménynyilvánításban, a fordító-szerző sajátosan kifejező, ún. beszélő fogalmakat alkot, amelyek a nyelvfejlődés során később majd teljesen átalakulnak vagy esetleg egyetlen szóalakká rövidülnek, illetve akár közmondássá is szélesülhetnek. Példaként idézzünk egy rövid részletet A bosszúságokról és bosszúállásról (XI. rész) című fejezetből: „Ha ki nékem rövidséget (azaz: rossz, kellemetlenség) tesz, soha a
