Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Duba Gyula: Galambtemető (4.) (regényrészlet)
Duba Gyula Gyakran megkérdezi, s feleslegesen, hiszen ő ott áll, s a tény nyilvánvaló. A közhelyes kérdés mégsem felesleges. Régebben, megismerkedésükkor sokat beszélgettek, rengeteg mondanivalójuk volt egymásnak előző életükről, fiatalságukról. A férfi elmesélte gyerekkorából való megfigyelését, a népi közhelyek természetességére és elengedhetetlenségére vonatkozott. Vasárnap délután a házuk előtt, az utcapadon ültek a szüleivel, beszélgettek és nézték a falu életét. Mindig történt valami a kövesúton vagy az ő sorukon. Amikor ismerősök jöttek arra, de az idegen járókelők is, odaköszöntek nekik és megkérdezték: kiültek...?! Mármint a ház elé! Akkor ő csodálkozott, mindenre kíváncsi kamaszfővel nem értette, miért kérdezik meg, amikor látják, hogy kinn ülnek a ház előtt. A mezőn hasonló dolog történt, dolgoztak, kapáltak vagy répát egyeltek, „ritkítottak”, s az arra jövők megkérdezték: kapálnak, kapálnak...?! S ők válaszolták: igen, kapálunk! O pedig magában azt gondolta: micsoda badarság, látják, hogy kapálunk! De azóta megtanulta, hogy i- lyen szokványkérdések, frázisok és udvariassági sztereotípiák az emberek közötti bizalmas viszonyt, az együttélés bensőségességét erősítik; senki mellett nem mehetünk el anélkül, hogy ne köszöntenénk és ne szólnánk hozzá barátságosan! Bármily furcsa, a közhely gyakran áldásos, mert a jóindulatú közeledés jele lehet, a jóviszony megpecsételése, legegyszerűbb kinyilvánítása az együvé tartozásnak és a közös sorsnak, mintegy baráti jobbot nyújtunk a másiknak, amikor megkérdezzük: élünk, megvagyunk?! Az asszony akkor mosolygott, egyszerű emberek egyszerű bölcsessége - mondja, majd kissé elgondolkozott felette s akkor már így szólt: tudod, hogy ez mély és hasznos dolog? S anélkül, hogy kifejtették volna véleményüket, megegyeztek, hogy ilyen közhelyek hasznosak és értelmesek, hiszen az amerikaiak első szava is az, amikor találkoznak: hogy vagy? S talán választ sem várnak, tovább rohannak. De nemcsak tetszett az asszonynak a férfi földijeinek egyszerű szokása, hanem alkalmanként maga is utánozta, így kérdezte szinte minden alkalommal a férfit: hát megvártál? De a következő szavak is ebbe a kategóriába tartoztak, amikor a férfi így szólt, s várta, hogy az asszony belekaroljon:- Akkor most sétálunk egyet...! Mindketten tudják, hogy kisebb körsétára indulnak az Óvárosban. így van é- vek óta. Az asszony a férfibe karol és átvágnak a Hviezdoslav téren. Közben elmondja, milyen szép és okos gondolatot fejtegetett a pap, hogyan imádkozott a férfiért meg a többiekért. Magadért sosem, gondolja ilyenkor a férfi, de nem mondja hangosan. Vannak kérdések, melyek élnek, de nem mondjuk ki őket! A város kihalt ilyenkor, alig van járókelő. Szokatlan városkép emberek nélkül a mogorva őszvégi délelőttön. Mintha azért lenne kihalt, mert a városnak bűntudata van, valamiért vétkesnek érzi magát, visszavonult és bünbánatot tart. Magába roskadva, szürkén és dísztelenül, kihaltan gyászol, talán önmagát! Eltűnt zajos hetykesége, her- vadtan kókadozik. Nincs körülöttük mozgás, mintha egyedül lennének. Legendás romok, halott városok juthatnának eszükbe, de nem gondolnak rá, megszokták. Va
