Irodalmi Szemle, 2005

2005/1 - Koncsol László: Mit várhatunk az időtől (előadás)

Koncsol László

kellett mondania a hatalomról. Hiába sírjuk vissza a 30 filléres kiflit, az olcsó kenyeret, húst, tejet és ruhát, a gazdasági és politikai rendszerek törvényeit nem másíthatjuk meg. Jól-rosszul megismerhetjük őket, és élhetünk velük. Pontosabban: élnünk kell velük, hogy életben maradjunk. Előre kell menekülnünk, hogy életünk felvirágozzék.

Még valamit a számítástechnikáról. Ha egy amerikai, francia, angol, japán könyritkaságot vagy folyóiratot kellett valakinek búvárolnia, csak helyben, hosszú utazás és ott-tartózkodás - sok-sok pénz, százezrek árán tehette meg, ha volt rá ideje, útlevele, vízuma és persze sok pénze. Ma a világhálón 15-20 perc alatt képernyőmre kerül a könyv, amelyet mindjárt, további 15-20 percen belül ki is nyomtathatok magamnak. Az idő egy óra, költsége minimális.

Ez a jövő civilizatórikus eleme; ha a világ fennmarad, s az emberiségre nem sújt le valami környezeti vagy hadi, mondjuk, atom- és hidrogéncsapás, a tudomány és a technika fejlődésében biztosak lehetünk. Az utóbbi fenyegetéssel Hirosima, Nagaszaki és a szovjet fölzárkózás óta rég együtt élünk, s annyira megszoktuk, hogy már nem is gondolunk rá, mintha megszűnt volna, jóllehet az újabb és ú- jabb atomhatalmak megjelenésével s a terrorizmussal kapcsolatban, amely megfoghatatlan, s ha - állítólag - van atomarzenálja, az bemérhetetlen, ez a veszély félelmetesen nagyra nőtt, az előbbiről, a környezet s a klíma átalakulásáról pedig egyre nyíltabban beszélnek a kutatók. Globális fölmelegedésről, majd ennek ellentétéről, új jégkorszak közeledtéről beszélnek. Ha kertem volna, már méregetném, hova ültetem majd a pálmát, az olajfát, a fügét, a narancsot és a citromot, a közeli Dél-Európa növényeit és gyümölcseit.

Nem vagyok futurológus, csak gondolkodom a jövőről, mint bármelyikünk itt a teremben, ha már erre kértek, s csak azt remélhetem, hogy töprengéseim nyomán, amelyeket közismert tényekre építek, kedves hallgatóim fejében is gondolatok indulnak el a bonyolult és végérvényesen soha meg nem válaszolható kérdéskörről. Egy ilyen rövid előadásban nem vethetünk föl minden szempontot, s főleg nem tárgyalhatjuk őket végig, de maradjunk egyelőre a környezetszennyezés problémájánál, a szó tágabb értelmében. Nemcsak a kéményekből és motorokból kibocsátott vegyi gázok és gőzök s a gyárakból kidobott, nemritkán azonosíthatatlan mérgek, a Csernobil típusú katasztrófákból s a sivatagi, légköri és óceániai kísérleti robbantásokból származó sugárzó anyagok jelentik a környezetrontást, hanem a természetpusztító rablógazdálkodás is. A Tisza, mint tudjuk, és több északról lefutó vizünk minden évben pusztító árvizeket hömpölyget, mert Kárpátalján és Eszak- Szlovákiában kiirtották az erdőket, lecsapolták a lápos árterületeket, a folyók medreit kiegyenesítették, s nincs olyan növényzet, amely az alárohanó vizeket megkösse. Ha a kormányzatok nem telepítenek új erdőket az irtványokra, pár évtized múltán a Kárpátok a görög, a dalmát és az olasz tengerpartok hegyeinek sorsára jutnak. Az erózió minden termőföldet lemar, s áradásaival a Földközi-tengerbe mos.

Haiti környezetében az imént hurrikánok és tornádók követték egymást fe