Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Mács József: A költészet örök csillagai alatt (Tőzsér Árpáddal a szülőfalujában)
62 Mács József zet ez mindenképpen. Beszélgetőtársunk, Szászi Zoltán, és meghívó házigazdánk, B. Kovács István persze mindent elkövetett, hogy ne fulladjon közönybe a találkozás. Másnap Tőzsért, a friss Kossuth-díjast, a szülőfalujába várták. Ahogy előre elképzeltem, fény volt a gömörpéterfalai ablakokban, s az emberek szemében is, mert hiszen falujuk szülöttét Magyarorzág legrangosabb irodalmi díjával tüntették ki, ők meg díszpolgárukká fogadják, részükről ez a legtöbb, amit megtiszteléskép- pen falubelijüknek adhatnak. S mi, Cselényi Laci és én csendben örvendezünk, hogy az ünnepelttel tarthatunk, s részesei lehetünk az avatás emlékezetes, soha el nem felejthető eseményének. S hogy én se maradjak le az irodalmi hagyományaink idézésében, csendben Ady híres versének első strófáját mormogom: „Szigorú szeme meg se rebben, Falu még nem várt kegyesebben Városi bujdosóra... Vagyok tékozló és eretnek, De ott engem szánnak, szeretnek. Engem az én falum vár”. A falu határához érkezve Tőzsérből úgy fakadnak fel az emlékek, mint a forrás a földből. Az autóbuszvilág beköszönte előtt Gömörpéterfaláról gyalog jártak az emberek Rimaszombatba, mondja. Vagy szekéren, teszi hozzá gyorsan, vagy biciklin, motorbiciklin, ahogy ő is tette. S meg sem kottyant nekik a körülbelül huszonnyolc kilométeres út. Díszebéddel és gazdag kulturális műsorral kezdődik (déli tizenkét órakor) a falu ünnepelt költőjének a fogadása, majd köszöntése. De mi már tizenegy órakor a felvirágozott temetőben tartózkodunk: közvetlen halottak napja előtt vagyunk. Árpádot követve, édesapja, Tőzsér István sírköve előtt állunk meg, amely sírkőre a világbujdosó fiú elhelyezi Pozsonyból hozott koszorúját. Az apa szomszédságában a költő testvérbátyja, Géza, alussza örök álmát, akinek korai és váratlan halálára így emlékezik a Fájdalom című költeményében a költő: „Oktat a világ fájdalomra már engem is: riaszt. Próbál hajlítani, megríkatni, gyúrni, mint a viaszt”. Nem tudom, sikerült-e a világnak Tőzsért 1957-ben megríkatnia (akkor halt meg a bátyja), én kemény embernek ismertem világéletemben. Ha könnyei voltak is, benne rekedtek, mint víz a felszínre tömi képtelen búvómederben. Keménységére és bátorságára vall, hogy a pártállam legszigorúbb éveiben is merte írni az akkori világot maga ellen lázító Férfikor, így jöjj! című költeményében: „Szúrok, ha szúrnak, rúgok, ha rúgnak, nem hajlok se új, se régi úrnak. Csak a nád hajlik, törik a férfi: nem tört derékkal próbáljak élni.” A temetőből úgy nézem a falut, a házakat, ahogy Tőzsér korai verseiből megismertem. Leghosszabban azonban a templomtornyon felejtem a tekintetem, amelyről a költő ezt írja: Állok, majdnem az égben. Ha széttekintek, havas dombkoszorút látok: hegyeinket. No meg itt, tőlem jobbra a
