Irodalmi Szemle, 2005

2005/2 - Duba Gyula: Galambtemető (3.) (regényrészlet)

Galambtemető (3.) 43 nak mennék, a minoritás harcias képviselőjévé válnék, bár nemigen fűlik hozzá a fogam s alighanem alkalmas sem vagyok rá! Talán vállalkoznék, korunk hősé­nek, a privatizőmek a kiszámíthatatlan, ám általában kifizetődő pályájára lépnék, bár ehhez aztán aligha van tehetségem. Pedig tudom, jócskán hoz a konyhára, mér­hetetlenül többet, mint a szerzői jogdíj, köznyelven honorárium, amely olyan ma­napság, mint a búvópatak, valahol a háttérben a mélyben csordogál, míg végre fel­buggyan, s akkor is nagyon szegényes forrásnak bizonyul. Ám a vállalkozás... az igen, különösen annak, aki tudja, hogy bár fejétől bűzlik a hal, ám ilyen illatozó po­litikus fejek közelében langyosan termő pocsolyák és halbő tavacskák hunyorog­nak a fényben, s a gazdagon vajúdó eszmeiség reprezentánsainak a környéke sás-, békanyál- és ebihaltermő mocsárvilág. Mégsem veszem hát feléjük az irányt, ha­nem elhitetem magammal, hogy a szellem birodalma hatalmas és megingathatat­lan, amely - a mennybolthoz hasonlóan, ahol a Teremtő lakik - szilárd mennyezet­ként borítja az emberi világot. A magányos szellemiségek, az írók pedig messziről látható, karcsú és pompás világítótornyok, s talán eligazítják az emberiséget ön­pusztító kísérleteiben. Segítik tébláboló botladozásában, míg a gondolkodás rögös útjait járja az egyre kaotikusabb és globálisabb életvalóságban. S ez bizonyára vé­lem, érvényes akkor is, amikor az írók töredék népcsoportot képviselnek, szerény és magányos nyelv szószólóiként és tragikus történelmének termékeiként, egyszó­val, ha olyan ismeretlen szellemi lidércfények, amilyen jómagam vagyok. Senki nem tehet róla, ha nem születik egy világbirodalom dicső fővárosának kellős köze­pén, sem világnyelvet birtokolva anyanyelveként, hanem a minoritás vidéki pa­rasztportájának nehéz szagú, fehérre meszelt házában látta meg a napvilágot, ahol nyár elején tehéntrágyával kevert, híg sárral „csapják” a télen-nyáron hideg agyag­talajt. Ezzel azonban befejezzük az emelkedett hangulatú és nemes küldetésű iro­nizálást, amelyet, lám - egyre nélkülözhetetlennek érezve - minduntalan előve­szünk, amikor a hozzám hasonló írónak és irodalmárnak az egyetemességhez és a nagyvilághoz való viszonyáról elmélkedünk. Végül lassan a lényeg közelébe férkőzöm! Ülök az íróasztal mellett és figye­lek, mint a barázdában lapuló nyúl, ahogy rémülettől kimeredő szemmel figyeli a közeledő óriást, a vadászt, mint hozza számára a vészt. A férfi és az asszony min­dennapjait követem, mint örülnek egyre kevesebbet és szorongnak egyre többet, bár erről alig vesznek tudomást. Az idő kérlelhetetlenségébe belefáradva, változta­tó akaratába beletörődve, ösztönösen és megadóan élik sorsukat. Valamint nyomo­rult galambokat nézek, ahogy gondtalanul, eleven élénkséggel várják holnapjukat s nem érzik végzetük markának szorítását. Elbeszélésem elején a Prisvin Madárte­metőjét említettem meg Makkfejű Sztyepánt, aki tudja, hogy merre van a madárte­mető, s hogy - amiről az emberek nem tudhatnak - mi történik ott! De hol van Prisvin és Makkfejű Sztyepán világa az enyémtől...?!

Next

/
Thumbnails
Contents