Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - LEHOCZKY TERÉZ KÖSZÖNTÉSE - Lehocky Teréz: Most hagylak elmenni (novella)
Most hagylak elmenni 25- Okos vagy, érzed, hogy én is hontalan vagyok. Nekem sincs senkim. Nincs otthonom. Ödöngök a világban. Nem akarom, hogy a falusiaknak különc legyél, hogy verjenek, elűzzenek. Nem akarom, hogy éhezzél és bántsanak. Utálnának. Nemsokára itt a tél. Hol lennél? Fagyoskodnál üres gyomorral. Nincs ólad. Csak most fájna neked, hogy pár napig boldog voltál, hogy szeretett valaki. Jobb meghalni, nem szenvedni tovább, mondja el a saját sírbeszédét. Én is csak egy kis szemétdarab vagyok, féreg a féregtelepen. A faluban volt egy elhagyott kőbánya. Odamentek. Oszkár talált egy simább követ, szakadozott kötelet és ormótlan nagy baltát. Visszamentek a tengerpartra, a kikötőbe. A kutya szorosan a lábához tapadva, bizalommal, bölcsen, mint aki tudja, hogy mi a sors és hogy nincs kutyamennyország. Csak értelmetlen, meg nem érdemelt szenvedés van. Hogy csak egyszer volt Jób, aki tízszeresét kapta meg utána, hogy az Isten megbizonyosodott a hűségéről. Már erősen besötétedett. Esti litániára harangoztak. Fekete kendős nénik bicegtek, bottal sántikálva a templomba, kezükben rózsaftizérrel. Borongós idő volt, az ég tele lila-szürke gomolyfelhővel, csillag sincs rajta. Szél kerekedett, viaskodott az emberekkel, tűként szurkodta az arcokat. Megdördültek az ég tarackágyúi is. A vízbe nyúló sziklákon a hullámok vadul tajtékoztak. Oszkár eloldott egy csónakot, a szél dühödt, dagadt pofával ellenkezett, ci- bálta, forgatta, könnyű volt neki, hiszen inkább lélekvesztő sajka volt. A kutya menten beleugrott. Ki tudja, talán megértette az emberi beszédet, tudja, hogy neki is van lelke és esze. O is megbocsátott mindenkinek, aki bántotta. A fickók a farkára kötöztek egy rongyot, papírt és meggyújtották, vagy egyszer akasztani vitték, de a zsinór elszakadt. A halál az állatnak is rejtély, érthetetlen tengermély, megismerhetetlen rejtelem. Lehet, hogy az állat is hisz az újjászületésben, a feltámadásban, hogy a kimúlás után van egy jobb világ, tálak, tele húsos csontokkal, pámás kifűtött ólakkal, hogy van egy örök körforgás. Van ideje a születésnek, halálnak, szeretkezésnek, gyűlöletnek. Az is lehet, ahogy a közmondás szól, hogy ami volt, ugyanez lesz ezután is. Semmi új nincs, csak visszatérés a kezdet előttibe, az őskáoszba, tohuva- bokuba. Csak hiábavalóság van: vanitatum vanitas. A kutya nem tudja, és Oszkár sem tudja talán, hogy ugyanezt mondta Spengler, Nietzsche, Löwith és Mirca Eliade. A szél egyre dühödtebb. Várja, hogy üvölthesse a rekviemet. Az állat sejtette, nem tudta, mi lesz. Nem vonít, nem érez halálszagot, nem szorong. Semmit se bán. Egyszer szerették, becézték, szépnek, okosnak mondták. Adtak kenyeret, szánalmat. Érdemes volt mégis egyszer élni s egyszer meghalni. Egyáltalán nem védekezett, nem ellenkezett, amikor a férfi a kötéllel a követ a nyakába kötötte. Megnyalta Oszkár kezét hálásan. Beleegyezett, hogy kimúljon, ne szenvedjen tovább. Minek még élni, minek, kinek?
