Irodalmi Szemle, 2005

2005/12 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században, Babits Mihály (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században

de még tovább magamnál nem jutottam.

Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Ahhoz, hogy ezt az ismeretelméleti dilemmát valamiképpen fel lehessen oldani, a költőnek az ént is kívülről, mintegy tárgyként kell látnia. Erre akkor nyílik mód, ha tudatosítjuk, hogy az én a magánvalók világához is hozzátartozik. Vagyis a költő szubjektuma nem közvetlenül, hanem közvetve, a tárgyakba és a tárgyak hordozta hangulatokba kivetítve nyilatkozik meg. Ezért nevezi, teljes joggal, Rába György Babits korai líráját kétarcúnak: tárgyinak és alanyinak.

A megismerés és kifejezhetőség problémája Babits korai lírájában az emberi egzisztencia olyan alapkérdéseinek horizontján vetődik föl, mint élet és halál, ember és világ viszonya. Ezekre a létfilozófiai kérdésekre, nemzedéktársai többségéhez hasonlóan, Schopenhauer és Nietzsche filozófiai müveiben keresi a választ, de hamar tovább is lép tőlük. „1904. november 17-én Kosztolányinak megírja elméletét az »összefüggő képszalag«-ról: eszerint tudatunk mélyét tiszta képek megszakítatlan sora alkotja, mely »egész emberi élettörténet«, mint a görög vázák vagy a sárközi pásztortülkök rajzolata. Az »összefüggő képszalag« fogalma William James tudatfolyamelméletéből, és főként a személyes, állandóan alakuló s az egyénen belüli folyamatosság összetett elveiből ered.”(13) Felszabadító hatással azonban nem annyira William James, mint inkább Fíenry Bergson filozófiája volt költészetére. „[...] A teremtő fejlődés a külső életben szakadatlan változás, a végtelen variációkban felszínre törő életlendület elvileg korlátlan ihletforrásával ajándékozta meg, és a tapasztalati valóságra még fogékonyabbá tette.”(14)

De elbírja-e, és milyen határig, a líra a súlyos bölcseleti témát? Ha a személyességet teljesen kiiktatjuk a versből, nyilvánvalóan nem. A vers nem lehet pusztán filozófiai traktátus. Babits válasza egyfelől a szigorú formai fegyelem. „Antikizálásának“, „formabűvöletének” ez az eredete, s nem holmi öncélú formalista bűvészkedés, amint azt félremagyarázói közül oly sokan vélték. Másfelől nyelvének rendkívül plasztikus szenzualizmusa és hangulatteremtő képessége, az elvont bölcseleti mondanivaló minden részletének páratlanul éles megérzékítése, az antik metrumok alávetése a modern életérzésnek (Új leoninusok). Antik versformáiból a modern kor emberének hangja szól: a középszerűség és az arany középút megvetéséről (In Horatium; Oda a bűnhöz), a testi szenvedélyről (Sugár), az urba- nizálódó, nagyvárosi élet értelméről (Mozgófénykép), az örök visszatérés elméletéről (Danaidák; Az örök folyosó).

Esti kérdés. Késleltető szerkezet. Babits Bergson műveivel fogarasi tanárkodása idején ismerkedett meg, s tanulmányt is írt a francia filozófusról Bergson filozófiája címmel. „Mi minden pillanatban öregszünk, ami annyit jelent, hogy ránk nézve az idő minden pillanatban valami újat hoz, valami vissza nem térhetőt