Irodalmi Szemle, 2005

2005/11 - TALLÓZÓ - Alexa Károly: Spiró György: Fogság

TALLÓZÓ

ság, a henyeség, az idétlenkedés tünetei, az igénytelenségé, és akármilyen írói szándék is írta le őket, nem lett volna túl nagy lecke némileg választékosabb, vagy szolidabb szinonimákat találni helyettük, a téma, a történet és az elbeszélő nyelv méltóságát, magát az elbeszélői szándékot felesleges volt ilyen nyegleségekkel „belülről” érvényteleníteni.

Spiró okos ember és tudatos író. Első regénye óta tudatában van annak, hogy miért nem íródik magyar „realista nagyregény”, vagy ha olykor-olykor meg is kísérli egy-egy vállalkozó kedvű és magát nagy célokhoz odaszánó elbeszélő, hibátlannak mondható mű nemigen születik. Spiró egy éppen negyedszázados esszéjében (íróvá ütve) elmondja ennek fő okát, mint személyes tapasztalatot: túl szűk és jelentéktelen itt mindaz, ami megismerhető és ábrázolható, hiszen nem itt zajlik a világ- történelem. Aki tehát egyetemesebb ügyekről akar szólni, az kénytelen az európai formai hagyományokhoz és mítoszokhoz fordulni, s ezzel párhuzamosan az ábrázolás óhatatlanul esszéizálásba vagy lírizálásba fut.

Ha az újabb történeti kritika nem is emlegeti, pálya- és generációtársai emlékezhetnek, milyen meglepetést, „furórét” keltett, hajdan, 1974-ben a Kerengő megjelenése. Szemben az anekdotizáló, személyes sorsuk marginalitásait kibeszélő kollégáinak munkáival ez volt az első olyan regény az induló írók körében, amely valóban regény volt: fikció volt és kreativitás. Nyelve fölényes, gazdag, észjárása villogó, elbeszélőmódja intellektuális, semmi szubjektivitás a szöveg felszínén, semmi allegorizálás. És semmi szépség, semmi remény, erény, emberség, semmi szeretet. A világ csupa aljasság, csúnyaság, mindent manipulál a rejtezkedő hatalom, mindenki álarc mögé kényszerül, s nemcsak hogy képtelenség az önazonosság vállalása, a közeg és a helyzet még viszonylag méltányos szerepeket sem kínál föl. Társadalmi tabló helyett - ami számára, a „realista” elkötelezettségű író számára a cél lehetett - karneváli nyüzsgés, komolyan vehetetlen és ellenszenves maszkok kavargása egy zárt térben kilátás és távlatok nélkül. A kisszerűség marrionettjátéka. Az alakok legjobb pillanataikban sem élnek, csak a léttelenségre rezonálnak.

Persze ez már mai olvasat, azt ami akkor írói megérzés volt, azt a három évtizedes tapasztalat egy olyan irodalmi válságfilozófiához kötheti, amelynek alapműve három és fél évtizedes lappangás után csak egy-két évvel a rendszerváltozás kezdete előtt tudott megjelenni. Ilyeneket olvasunk Spiró régi regényében: „Maga az egyéniség őrület. A hozzá vezető őrült utakat nem szabad elvetni amiatt, hogy nem egyeznek a józan ész követelményeivel.” Vagy: „És amikor nincsen kiút, mert minden város ilyen, és nincsen kiút a Monarchiából, mert az egész világ ilyen, és nincsn kiút ebből az életformából, mert ez az egyetlen forma, amelyben a mi életünk tartamára az élet megnyilvánulhat, és a kiút csak az öngyilkosság lehet, akkor a hazugság az egyetlen értelmes és erkölcsös magatartás. A bohóckodás, az igen. Élni any- nyi, mint hazudni és bohóckodni.” Ahogy ezek a mondatok egyértelmű kapcsolatot létesítenek Hamvas Béla Karneváljával - teljesen mellékes, hogy Spiró tudott-e a lappangó regényről és „világcirkuszról”, vagy nem - ugyanúgy felismerhető a Fogság kötődése a Kerengőhöz. Mutatis mutandis - ott egy zárt magyar kisváros