Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - TALLÓZÓ - Alexa Károly: Spiró György: Fogság
TALLÓZÓ Témaválasztását tekintve ugyan igen, de a kidolgozást és az írói sugalmazást nézve ez a regény nem tartozik ama napjainkban örvendetesen szaporodó művek sorába, amelyeket a magyar(országi) zsidóság jelenlegi állapota (és elhallgatott) múltja ihlet, amelyek félszáz év és egy erőteljes generációváltás után újra nyíltan óhajtanak beszélni a zsidóság (természetesen a magyar és ezen túl a kelet-közép-európai zsidó diaszpóra) önazonosságának dilemmáiról (Kőbányai János, Pelle János, Szántó T. Gábor műveire gondoljunk elsősorban, de idevehetjük akár Ungváry Tamás vagy Moldova György kétes értékű emlékiratait, vagy Németh Gábor, Bacher Iván meg mások gyűlölködő fogalmazványait stb.). Spiró könyve nem részese ennek a - talán állíthatjuk - magyar zsidó irodalmi megújulásnak és belső diskurzusnak, noha téma- választásából kifolyólag elkerülhetetlen volt számára, hogy néhány olyasféle öndefiníciós kérdést ne érintsen ő is, amelyek írótársait olyannyira foglalkoztatják. Ide tartoznak az afféle közkeletű állítások a zsidóságról, mint pl. az, hogy „mintha a kóborlás a vérükben lenne”, vagy az, hogy „messzire nyúló, láthatatlan családi pókhálók fonják be a Nagy Tenger partjait és provinciáit” stb. („Mindenütt ott vannak, még ha valójában nincsenek is jelen” - írja Élie Barnavi A zsidó nép világtörténetében.) A zsidóság kiválasztottsága és kivételezettsége legfeljebb némely szereplők öntudatának jelzésére szolgál, s így alkalmi kritikai reflexió témája, Spirót láthatólag nem érzékenyíti el a zsidóság megmaradásának nagy mítosza, amit egy másik XIX. századi, nálunk igen népszerű történész, A. Thierry így fogalmazott meg: „E nép gyakran leigázva szomszédai által, gyakran tűzhelyeitől távoli fogságba hurcoltatva, elvesztette még anyanyelvét is. Miután elfeledte a hébert babylloni urai alatt a chal- deaiért, azután a Seleucidák kormánya alatt syrral vegyes görög nyelven beszélt, melynek a hellenistica nevet adták. De ami mind ennek daczára erős nemzetiséggé tette, ami más népektől állandóan elkülönítve tartá fönn őket: az a vallási törvényekhez való hűségök, e makacs hajthatatlan s minden sorscsapáson felülemelkedő hűség vala.” (A római birodalom képe) Nos, ha nem ez, akkor vajon mi is volt-lehetett Spiró írói szándéka, mi kényszerítette ahhoz a korhoz, amelyre a latin, görög, zsidó Európa két évezrede úgy emlékezik (ha mára ezt mindjobban felejteni is látszik), mint születése idejére, s amelyet - a későbbi történeti narratívák szerencséjére - magát fontosnak vélvén, nem mulasztott el alaposan dokumentálni? Nos - újra mondva -, amilyen könnyű körülhatárolni a regény témáját, összefoglalni a cselekményét, olyan kétséges a válasz, ha a könyv célja felől érdeklődünk, ha üzenetét firtatjuk. Csekély túlzással és némi iróniával állíthatjuk, hogy ha bármi ilyesnemű kérdést intézünk a regényhez, a válasz mindig ez: igen is, nem is. Ennél fogva, ha nem is mondható ellenszenvesnek a mű (talán még a legbigottabb keresztény olvasatban sem), de láthatóan nem tesz meg mindent azért, hogy a legszélesebb körű olvasók rokonszenvét bírja. A dilemma a történelmi regényben (de „szaktörténészi” előadásban is) - az elbeszélő szerep, azaz az elbeszélés módja felől nézve - a kétféle idő, az „elmúlt” és a „most” viszonyában és egyeztetésében mutatható fel. Az elbeszélőnek (tehát olvasás közben az olvasónak is) egyszerre kell jelen lennie a két oly különböző téridő
