Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szeberényi Zoltán: Ember a tájban - táj az emberben avagy az epikus lírája
KÖNYVRŐL KÖNYVRE a tájat... Ezért lehet a tájnak mondanivalója az ember számára. Különös áramlás ez az ember és táj között, bár az »önző« költők-írók saját mondanivalójukat is ráviszik a tájra, sokszor személyes adottságaik, tulajdonságaik szervesülnek a felidézett-ábrázolt tájban. Tájszemléletének koncepciója a bergsoni gondolatmenethz igazodik: ha van szubjektív idő- élmény, idő, melyet élményekkel mérünk, magunkat és országunkat a relatív tér elméletével gazdagíthatjuk, hiszen a szó szubjektív értelmében nagy az, amihez sok képzet kapcsolódik, tágas az, amiben sokféle változat foglal helyet...” (A téma részletesebb kifejtését lásd: Görömbei, Alföld, 1988/9., 31^1.). Duba a történelmi Magyarország Felvidéknek nevezett tájain barangol képzeletbeli utazása során, a régió „teljes szellemiségét, mintegy lelkületét” igyekszik megragadni, felmutatni, különös tekintettel nemcsak „hazai” magyar vonatkozásokra, hanem az egyetemes magyar történelem és kultúra kimagasló eseményeire, alkotóira, emlékezésre méltó tettek és események színhelyeire. Duba könyve nemcsak gyönyörködtet, de tanulságos és elgondolkodtató is, különösen az egyre fakuló identitású kisebbségi magyar fiatalok meríthetnek belőle hasznos ismereteket. A bevezető írás alcímében felsorolt fogalmak az egyéni és közösségi identitástudat alapvető összetevői. Sok évtizedes, nem éppen lelkesítő tapasztalat, hogy a kisebbségi helyzet áthangolja a fogalmakat. Érzelmi-hangulati töltésükben, logikai tartalmukban, jelentésükben egyaránt árnyalja, dúsítja-szegényíti jelentésmezejüket. A „táj, haza, nemzet” szavak akusztikája más a többségi hazában élők tudatában, mint a kisebbségi sorsot élőkében. Nyelvhasználatunk pontatlansága, hogy nemzetiségként emlegetjük magunkat. Nemzetiség az a nyelvi közösség, amelynek nincs többségi országa, állama (pl. a romák), mi a magyar nemzet részei vagyunk, akik a határokon kívül kénytelenek élni. Tulajdonképpen „anyaországunk” sincs, az csak az elvándoroltaknak, emigránsoknak van, mi nem szakadtunk ki sehonnan, a szülőföldünkön élünk. Duba jól érzékeli ezt a helyzetet, ha közvetlenül nem is fogalmazza meg, de felismerhetően demonstrálja azt a folyamatot, ahogy a szülőföld tájélménye beleolvad a haza fogalmába, s körvonalazódik egy tipikusan kisebbségi fogalom, a tájhaza fogalma. Ennek próbálja nyomát követni az ún. alapozó nemzedék költészetében, Dénes György, Gyurcsó István, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Tőzsér Árpád korai verseiből idézve. Kitapogatva azt a folyamatot, ahogy az eleinte elvont, minden képi és érzelmi tartalmat nélkülöző „haza”, miként lényegül át a vérbő táji realizmus révén a gyökereket jelentő tájhaza fogalmává. Duba a Felföld szellemiségét kutatva képzeletben beutazza Szlovákiát, számba veszi azokat a történelmi és kulturális értékeket, amelyekkel a magyarság gazdagította e tájat, mindazt, ami önismeretünket, identitásunkat és nemzettudatunkat megalapozhatja, megőrzését segíti, tartalmában gazdagítja. Az olvasó elégedetten teheti le a könyvet, az író maradéktalanul és művészi színvonalon teljesítette alkotói szándékát, ihletforrásai alapján kitűzött célját: „Az egykori Felső-Magyarországnak azon tájain cirkálhat itt az olvasó, amelyeket valamikor Felföldnek vagy Felvidéknek is hívtunk. Szép és nagy múltú, változatos vidék: nekünk, felföldieknek szűkebb pátriánk. Könyvem »magyar« utazásról ad hírt, ám olyan jegyekre is figyel, melyek a táj és történelme egyéb népi kötődéseit, szellemi kapcsolatait, nemzetileg változatos kultúrértékeit jelzik. A régió teljes szellemiségét, mintegy lelkületét próbáltam megragadni.” Duba könyve arra is vonzó példa, hogy lehet az író szenvedélyes lo
