Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Duba Gyula: Hangulatok 5. (novella)
Duba Gyula táltunk egy fél órácskát, vén paloták és ősi címerek között jártunk, melyek fénye már megkopott, dicsősége leáldozott... így jártunk a magunk „emberidejében”. Egyelőre nemigen tudok mit kezdeni a fogalommal, véletlen ötlet lenne? Érzem inkább, mint tudom, hogy mit jelentene! Van benne valami nemesen szép és méltóságos: emberidő! Emberhez méltó élet ideje. A téridő fogalma ismert, mely minden méretet és vonatkozást átfog, melyben élünk. Az emberidő tehát más lehetne, nem méretei vannak, hanem minősége! Mint a gyerekkornak vagy a fiatalságnak. De a férfikomak és az öregségnek is. Az emlékezés folytán már-már végtelen lehet, de nem lezárt a jövőt illetően sem, emlékünk tovább élhet, műveink megmaradnak. Leginkább a valóságot, a természeti realitást jelenthetné, a biológiai minőséget, amelyben emberként élünk! Születünk, dolgozunk és meghalunk. De hát a háborúink, vethetnénk közbe, s a megalázó önkény és a szenvedés állapota? Ahogy Fábry mondja: ember az embertelenségben! Inkább ne bölcselkedjünk, eddig valós jelenségekről szóltunk! Nevezetesen a gesztenyefáról, mely meghalni készül. Bár közben rendezettebb lett a környezete, élettere csinosodott. Rendezték a parkot, nyírják a füvesített tér gyepét. Szürke márvánnyal borított kőkerettel vették körül a fák tövét, és a széles térségeket kikövezték. Még a villamos is csendesebben jár körülötte. S a fa halni készül! Van ebben valami elgondolkodtató és... igen, titokzatos. A gesztenyefa végzete elemi rejtély... nem akartam, de leírom: végzetszerüség...! Szándékára már tavaly felfigyeltem. Szándék, mondhatnánk, milyen értelemben lehet szándék a halál? Vasárnaponként már nem jártam a Notre Dame elé, akit várhattam volna, eltávozott. S vele a fa is kikerült látókörömből, tűnni kezdett a közöny szürkeségében. Már csak emlékek kötöttek hozzá és azok is halványultak. Komor magányomban dac is lehetett ebben, már nem érdekelsz! Arra azonban felfigyeltem jártomban, hogy a múlt évben nyár közepén, nagyon korán teljesen elhullatta leveleit, lombozata őszelőig elpusztult, és nem hozott termést. Véletlenül láttam meg, közben másra gondoltam, talán éppen váratlan magányom foglalkoztatott, s időbe telt, míg tudatosítottam meztelen ágait, csupasz koronáját. Döbbenetes látvány a körülötte tomboló zöld bujaságban! A díszfák, bár termést nem hoznak, diadalmasan kérkednek életerejükkel, míg az én óriásom vigasztalan téli látomásként hat közöttük, lepusztult élet, szánalmas csődtömeg. Mi történik veled, testvér? S figyelni kezdtem sorvadását, mint telel át, kihajt-e tavasszal?! Meghatározhatatlan érzés, valami nyugtalanító sejtelem fogott el miatta, aggódtam érte és szurkoltam neki, hogy túltegye magát nyavalyáján. Kívántam, hogy még éljen, hiszen tanúja életemnek, jószerével valóban testvér! Idén későn hajtott rügyeket, körülötte már zöldellt a lomberdő, a fák erőszakosan és ujjongva éltek, nyárelején jártunk, amikor a gesztenye nyitott tenyérre emlékeztető levelei kifejlődtek. Aztán, mintha semmi baj nem lenne, buja koronát növesztett, már-már sűrűbbet és harsogóbbat, mint azelőtt, mégis rendellenesen viselkedett, mert nem virágzott. Bár késői ébredése részben magyarázta ennek okát,
