Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)
A naumburgi fivérek Paul mester vélte — már akkor, kétszáz évvel ezelőtt igyekezett gátat szabni a garázdálkodásnak, vagyis Paul mester tudta, azaz gondolta a magáét. Meg egyebet is. I. Ekkehardot ugyanis nemcsak nagyra tartotta, hanem csodálta is, ez a szarkofág föliratá- nak egyik jelzőjéből derül ki, valamilyen formában önmagát ismerhette föl benne, a látomások emberét, aki képes megálmodni a világot, miközben nyilván kevésbé zavarta, hogy I. Ekkehard némileg másféle álmokat látott. A két utóddal, Ekkehard fiaival viszont kevésbé tudott kiegyezni - ez már a szobrokból olvasható ki. Kétszáz esztendő akkoriban nem volt nagy idő, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy nem történt olyan sok, miként ez manapság van, az élet folyt a maga csöndes változatlan medrében, mindenre maradt idő, az ember figyelme sem forgácsolódon szét számtalan jelentéktelen melléktevékenység miatt, nem volt tévé, sem bürokrácia, paragrafusok helyett valódi fákból álló őserdő létezett, s legföljebb néhány idényjellegű rajtaütés, az emlékezet meg jobban őrizte a történteket, mint mostanában a tiszavirág-életű szenzációkat a napilapok vagy a történelemkönyvek. A naumburgi mester, alias Drezdai Paul tehát jól tudta, mi fán termett a két testvér, Hermann és II. Ekkehard. Az apának, I. Ekkehardnak meg tudta bocsátani nagyravágyását, annál inkább, mivel ő maga is nagyravágyó volt, amint ez munkásságából egyértelműen kiderül, fiaival azonban tényleg más volt a helyzet, sehogy sem tetszett neki például az, amit az ő idejében Naumburgban mindenki tudott, nevezetesen (többek között), hogy a két testvér annak rendje s módja szerint megvesztegette az egyházat. Kifelé minden szépen nézett ki: templomot emeltetnek, aztán átcsalogatják a püspököt, merthogy védelmet biztosítanak neki, amiért a püspök is boldog, meg a császár is, akinek egyébként a két testvértől - Gunzelin bácsinak hála - nem kellett félnie, hogy trónjára törnek, de persze csak kifelé volt ez ilyen rózsaszínű. Paul mester véleményébe egyfajta irónia is vegyült, azon mulatott a legjobban, milyen testvéri szeretetet színleltek a világ előtt. Az urak annak idején szinte csodájára jártak, hogy a két testvér nem nyírja ki egymást az örökség miatt, pedig ennek egyszerű prózai oka volt, egymásra voltak ugyanis utalva, ha örökségüket egyáltalán meg akarták őrizni. II. Ekkehard apjától a nagyravágyást örökölte, ám kevesebb tehetséggel, ennek megfelelően volt beképzelt és dölyfös, Hermann pedig apja egyház iránti érzékenységét, amit azonban nem politikai éleslátással, hanem közvetlenséggel (a csetepatékban) és ájtatossággal (a csetepaték után) ötvözött. Ráadásul mindegyikük azt remélte, az a másik csinál majd gyereket, tehát utódot a családi örökség ügyében, testvérétől csak elvárhat ilyen áldozatot az ember, mivel mindegyikük, miként már említettük, idővel tudomásul vette, hogy ő azt mégsem fogja megtenni, törvényesen persze, ez magától értetődik. Drezdai Paul mester idejében ezt mindenki tudta, még a püspök is, csak éppen nem beszélt róla hangosan, tabu volt, amiről nem illik beszélni, legfeljebb suttogni, azt is titokban. Szó, ami szó, érdekes ember volt a két testvér. Amikor a püspök úr megbízta Drezdai Paul mestert a szobrok elkészítésével, mélyen a szemébe nézett, mert hát ő is tudta a magáét (csak nem beszélt róla) (de nem is suttogott), Paul mester pedig értett belőle, mert ő is tudta a magáét (bár ő sem beszélt róla) (a püspökkel). Mégsem olyan egyszerű mindez, mert minden valamire való szobrász, miután elképzelését tisztázta, azzal kezdi, hogy megfelelő modellt keres. A püspök úr mély tekintetéből azt olvasta ki Drezdai Paul, hogy amit kimondani nem lehet, megmintázni nem tilos, bár egy bizonyos kompromisszum azért nem árt. Járta hát a környéket, portrékat rögtönzött, még karika
