Irodalmi Szemle, 2005

2005/11 - Bárczi Zsófia: Mécs László költészetesztétikája és a katolikus irodalom (tanulmány)

Mécs László költészetesztétikája és a katolikus irodalom

pul. A fogalom meghatározására tett kísérleteket végigkövetve láthatóvá lesz az a lassú és akadozó folyamat, melyben az irodalmon kívüli, erkölcsi és ideológiai értékelési szempontokat esztétikai szempontok váltják fel.

A korabeli katolikus lapok napi kritikai gyakorlatában bontakozik ki a tízes-hú- szas évek katolikus irodalomával szemben támasztott kívánalmainak rendszere. Tárgyát eleve adottként kezeli, s olyan értékítéletet érvényesít, mely elsősorban a művet nem öntörvényei szerint működő irodalmi megnyilvánulásként kezeli, hanem a szövegen kívüli valósághoz való viszonyát vizsgálja. A formát a jelentésnek, illetve a tartalomnak rendeli alá, így az esetleges elemzések a művek parafrazálásán nem, vagy csak ritkán lépnek túl, s a kritika által megfogalmazott kifogások jobbára a szövegek erkölcsi, ideológiai állásfoglalására vonatkoznak, poétikai kérdések alig kerülnek szóba. Katolikusnak azt a művet tekinti, mely tételesen vallásos, hazafias (amennyiben versről van szó, lehetőleg kötött formájú), erkölcsileg pedig kifogástalan témát szólaltat meg. (Ennek a szemléletnek a jegyében utasította el Mécs első kötetét Várdai Béla, a Szent István Kiadó korabeli civil lektora, aki 1921-es, a katolikus irodalom elméleti megalapozásának szánt művében ennél jóval árnyaltabb irodalomfelfogásról tesz tanúbizonyságot).

A katolikus irodalom esztétikája megkésve bontakozik ki, s csak hosszú folyamat végeredményeként válik a művek irodalmi s nem világnézeti szempontú értékelése a katolikus kritikában is egyértelműen elsődlegessé. Várdai Béla, Brisits Frigyes s a náluk sokkal következetesebb Alszeghy Zsolt, Aradi Zsolt és Sík Sándor írásaihoz köthető ez a folyamat. írásaik sokban eltérnek egymástól, van azonban néhány közös pontjuk is: az egyik, hogy a katolikus irodalmat a szó „egyetemes” jellegének megfelelően, legalábbis a tanulmányok definíciós jellegű részében nem felekezeti irodalomként értelmezik3, s elkülönítik az ún. „fehér”, azaz „limonádé-irodalomtól”4. Az ún. „sekrestye-irodalmat” ez a szemlélet művészietlensége és ihlet nélküli volta miatt utasítja el, s „az egyetemesen emberit, tehát egyszerűt és természetest vallja”, megtagadva a tételes költészet kényszerű hagyományát, a „verselést és irogatást, amelynek minden darabja egy-egy dogmát, hitbeli tételt vesz alapul és azt körültömjénfüstözi és só- hajtozza költőieden kifejezésekkel.“5 Ennek a felismerésnek a jegyében a huszadik századi magyar katolikus költészet lehetséges elődeit-Tárkányit, Mindszentyt, Rostyt- nem katolikus költőként, hanem „vallásos verseiéként”6 nevezi meg.

Egy másik közös pont - megint csak a szó jelentéséből kiindulva -, hogy a katolikus irodalomnak is az élet teljességét kell felölelnie. Ami a teljesség iránti igényt illeti, jobbára - Sík Sándor, Aradi Zsolt és Alszeghy Zsolt írásainak kivételével - pusztán frázis marad, mivel amint a katolikus irodalom lehetséges témáinak és más irodalmi irányzatokhoz való viszonyának kifejtésére kerül sor, az egyes szerzők által felsorolt példák sorban rácáfolnak az egyetemesség óhajára. Egy harmadik olyan követelményt is tartalmaz ez a definíció, aminek a katolikus irodalomnak meg kell felelnie, ez pedig a tett, a misszió. A harmadik pont a legkevésbé körülírható, s ennek a megfogalmazása adja a legtöbb eltérést is az egyes írásokban. Sík Sándor például csak nagyon tapintatosan veti fel ezt a kérdést, mégpedig a l’art pour Fart fogalmát ellentétezve, s minden bizonnyal ő kezeli a legliberálisabban is. Balla Borisz, Várdai Béla s az irányzat problémáit elsősorban szlovenszkói viszonylatban vizsgáló Esterházy Lujza már