Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - Pomogáts Béla: A komp helyzetében (előadás)
Pomogáts Béla a szembenállás jelenik meg a hagyományosabban nemzeti kötődésű irodalom és a posztmodemnek, illetve transzavantgárdnak nevezett irodalom vitáiban, vagy azokban az irodalmi belharcokban, amelyek a jelen irodalmi életben: az egymással perlekedő „szekértáborok” között zajlanak, például az irodalmi intézményeket támogató költségvetési és alapítványi pénzek elosztása körül. Még rosszabb, ha már csatározások sincsenek, és az egymással szemben álló táborok figyelemre sem méltatják egymást, tudomásul sem veszik egymás törekvéseit és értékeit, el sem olvassák egymás folyóiratait és műveit. A nemzeti és az európai orientáció szembenállása nemegyszer türelmetlen és kirekesztő magatartáshoz vezet: az egyik oldalon mindaz értelmetlen handaban- dázásnak, kozmopolita ügyeskedésnek tetszik, amit az „urbánusok”, posztmodernek („posztnyugatosok”) müveinek, a másik oldalon pedig mindazt provinciális nép-nemzeti elmaradottságnak minősítik, amire a nemzeti sorskérdésekre figyelő irodalom vállalkozik. 2. A SZEMÉLYISÉGELVŰ ÉS A KÖZÖSSÉGI ELVŰ IRODALOM ELLENTÉTE Az irodalom, mint minden művészet, sőt minden szellemi alkotó tevékenység, erősen az alkotó személyiségéhez kötött. A személyiség képességei (tehetsége) és tapasztalatai, az önkifejezés érdekében történő erőfeszítések nélkül nem jön létre irodalmi mű, általában műalkotás. Ugyanakkor igen nagy hagyománya van annak a meggyőződésnek is, hogy az irodalomnak bizonyos közös tapasztalatokat, felismeréseket és törekvéseket kell kifejeznie, és az alkotó művész egy emberi közösség: egy értelmiségi csoport, egy társadalmi réteg, egy nemzet vagy éppen az e- gész emberiség megbízásából és nevében beszél, mint nagy közös élmények és törekvések, gondok és remények letéteményese. Erre utal különben René Wellek és Austin Warren mára klasszikusnak tekinthető Az irodalom elmélete című közikönyve is, midőn a művészi alkotás két lényegi kritériumát a következőkben jelöli meg: „a művészet mint öncél, és a művészet mint közösségi rítus és kulturális kötőerő”. A „közösségi rítus” és a „kulturális kötőerő” fogalmi köre kétségkívül magába foglalja az irodalom közösségi, nemzeti szerepvállalását és mandátumát. Különösen a magyar és megint csak, általában a közép- és kelet-európai irodalmakban, amelyek sok évszázados hagyományaik értelmében voltak - Németh László találó kifejezésével élve - „a nemzeti élet mindenesei”. A huszadik században és különösen a kilencvenes évek új szellemi orientációinak keretében mindazonáltal új és minden korábbinál kisebb hangsúlyt kapott az a meggyőződés, hogy az irodalomnak nem valamiféle közösség nevében kell megnyilatkoznia, hanem kizárólag az emberi személyiség helyzetét, megrendülését, válságát vagy éppen felbomlását és megsemmisülését kell kifejeznie. A jelen irodalomtörténet-írás több képviselőjének felfogása szerint megingott azoknak a költőknek és íróknak, például Illyésnek, Radnótinak, Németh Lász
