Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Szilágyi Márton: Mindvégig (Barta János: Arany János és kortársai)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE kapcsolatban nem olyan régen megfogalmazódó félreértést is. A Barta teljesítményét eddig talán legigényesebben elemző Kulcsár Szabó Ernő fogalmazott úgy: „Minden bizonnyal ezért volt Barta János nemcsak kiváló irodalomtörténész, hanem igen jó olvasó is. Soha nem tagadta, hogy - ha nem kényszerül rá - nem szívesen vállalkozik a »tények« vakhitében fogant filológiai nyomozómunkára.” (Kulcsár Szabó Ernő: i. in. 144.) Ez a - Bartával egyébként messzemenően rokonszenvező - ítélet eltekint Barta tekintélyes filológusi munkásságának (például az Arany kritikai első hat kötetén a sajtó alá rendező Voinovich Géza halála után végzett tevékenységnek, valamint a Vajda János kritikai kiadás sorozatszerkesztői teljesítményének) mérlegre tételétől, ráadásul megkonstruál egy - Barta esetében nem igazán szerencsés - filológus kontra olvasó szembenállást is. Ez az értelmezői gesztus saját koordináta-rendszerén belül teljesen logikus, hiszen Kulcsár Szabó Ernő - ahogyan ez tanulmányából egyértelműen kiolvasható - Barta munkásságát kizárólag a tanulmánykötetekbe foglalt dolgozatokkal tekintette azonosnak. Csakhogy Barta nem az a tudós volt, aki a tanulmánykötetek összeállítását és kiadását az öndokumentálás kissé nárcisztikus műveletének tekintette volna: amit kötetbe válogatott, az mindig nagyon erős szelekciónak volt alárendelve. Köteteiben mindig a kiérlelt, a leginkább véglegesre fogalmazott eredmények közzétételére törekedett - ennek egyik, nem éppen elhanyagolandó formai jegye volt egyébként az is, hogy bennük sokkal inkább esszéírói erényeit csillantotta meg, minimálisra szűkítvén nemcsak a lábjegyzetek, de a hivatkozások számát is. Ám ez nem azt jelenti, mintha nem írt volna valódi filológiai tanulmányokat: Arany-adalékok című cikke például nagyon fontos filológiai azonosításokat végez el, nem csoda, ha a kritikai kiadás későbbi kötetei rendre hivatkoznak is rá. Csakhogy amikor Bartának lehetősége nyílott tanulmánykötet összeállítására - azért nem túl gyakran -, akkor inkább a szinte szépírói erényeket megcsillogtató, Görömbei András szavával „létérdekű” elemzéseit választotta ki. Ilyenformán persze valóban kialakulhatott egy olyan benyomás Bartáról, amelynek végső summázatát jól tükrözi Kulcsár Szabó Ernő idézett mondata. Jelen kötet ezen a benyomáson komoly módosítást hajthatott volna végre, ha Barta egész munkásságát tekinti át; már az is sokat segített volna, ha a kötet végére függelékként odaillesztik Barta teljes szerzői bibliográfiáját (megjegyzem, ezt eddig, érthetetlen módon, egyetlen posztumusz kötet sem tette meg). A szűkre vont szem határ azonban azt is jelentette, hogy a kötet alatta maradt önnön lehetőségeinek; az sem kevés ugyan, amit érzékeltetni képes, de az átfogóbb tudománytörténeti tanulságok egy részéről önként - s talán az is megkockáztatható: öntudatlanul - lemond. Mindazonáltal érdemes figyelmet szentelni annak, ami ezen új edíciónak valóban legnagyobb újdonsága: ez pedig Barta Arany tanulmányainak sorozata. Barta szervesen egymásból kinövő tanulmánysorozatban fogalmazta meg Aranyképét. Az alapozás feladatát kétségkívül az Arany János és az epikus perspektíva című dolgozatra bízta, amely jogosan szerepel ilyenformán a kötet élén. Az itt ki
