Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Németh István versei (Szavak birodalma, Szárnyaszegett mondatok, Olyan tiszta itt ma minden, Nincs valamire való névsor)
Németh István versei Szavak birodalma Szólok az unokámhoz. Nem érti a szót, a mondatot, cserélem hát rögvest a nyelvem, cserélem, másképp forgatom, hogy megértse, szót értsünk legalább mi ketten. Cserélem a nyelvem, mint a cipőmet, ingemet. Kiművelt elme? Gyökereim: Ide is, oda is gyökereztetve. Cserélem a nyelvem, mint a cipőmet, ingemet. Lassan megkopik ez is, az is, szűröm velük a villámlást, a ködöt, az iszapot. Gyűjtöm az aranyat. Aranyat? - Kimosta már rég az áradat, már csak itt-ott villan ki a Duna partján egy-egy rügyecske, rögöcske, alig csillám ló porszem. A vállaim már-már lehanyatlanak. Vergődöm, de a csöpp legényke arca, mint az esthajnal csillaga, fénylik, ragyog. Megmosom fényében vénülő arcom, felfrissítem, kimosom ujjaim közül a bűneim, az övét is, az eredendőt, legalább azt az egyet, hogy megszülettünk, megszületett. Bűneink? - Hogy megszülettünk, lábra álltunk, szóltunk akadozva, dadogva, a szót, a szavakat, a mondatokat visszahódítva, megszelídítve, bokrosítva. Hátunk mögött átok, hahota, még a sajátjaink átka is, nincstelenségünk szigora, ők átkoztak ki, árultak el leginkább, futottak a futószalag lepedőin. Sírjak vagy nevessek? - Nyíljon átokra a szavam, mint a barlangok szakadéka? Bukfencezünk, bohóckodunk, zeng a ház, kacagnak a falak, dülöngélnek velünk együtt önfeledten, Kosztolányival karöltve kifogunk az időn:
