Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Duba Gyula: Mednyánszky (esszé)
Mednyánszky lelki alázat, mellyel a természet, főleg pedig a szenvedő ember képe elé járul.” A „természet” okán visszautalnék, amiről már szóltam, a táj meghatározó jellegére, érzésformáló erejére. Ehhez járul a családi vonatkozások révén megélt és morálisan érvényes történeti létszemlélet és az elmúlt évszázadok magyar üzenete, ami a szlovák népi közeggel való érintkezés és együttélés során sajátos plebejus realizmussá érlelődik. Előttünk áll, akár „felvidéki géniusznak” is nevezhetnénk, Mednyánszky lelkülete! Azoknak a művészi-szellemi erőknek a természete és minősége, amelyek rendhagyóan szabálytalan, ám roppant termékeny és eredményes alkotói sorsa osztáyosává tették. Közhely, hogy állandóan utazott, gyakran egyenesen „csavargott”, mint kedvelt csavargói, állandó nyugtalanság űzte. Ennek oka - Naplója tanúsága szerint - az emésztő kíváncsiság és szívós keresés, amellyel művészete alanyait és tárgyait kutatta, mintha önmagát is keresné közben, a festészet és az élet értelme egyaránt érdekelte és emésztette. A természet bámulata és az elemi jelenségekkel szembeni érzékenysége vihette az egyszerű emberekhez, már kamaszkorában - szóltunk róla - kereste őket, hozzájuk ragaszkodott, későbbi utazásai során az élet mélyén élőket figyelte. Az elemi dolgok és ösztönös emberi vonások, az egyszerű értékek érdekelték, talán azért, mert valahol a lelke mélyén maga is elemien emberi volt! A bensőjéből következő együttérzésnek és megbecsülésnek a visszfényét érezzük arcképein. Rendre egyszerű emberek képmását festette meg, a festőiséget kereste bennük, a természetes önérzet és egyszerű méltóság festőiségét. Szlovák, dalmát, magyar és olasz legények, különféle nációk fiai, ám mintha egyféle típus lennének: kemény nézésű és komoly tekintetű, önérzetes fiatal férfiak! Különös és attraktív külsejüek, de igazán festői mintha a jellemük, a lelkűk lenne. Nem mosolyognak, mintha nem ismernék a könnyed derűt - Mednyánszky sem! -, önérzetesen komolyak, a közös népi vonást érezzük bennük, a lelki önérzet és természetes méltóság nyugalmát, melyek az egyszerű emberek tulajdonai. Markáns fiatal arcuk mosolytalanul is valamiféle szilárd jóérzést tükröz, elemien kemény határozottságot. A tiszta emberség festőiségének nevezhetnénk! De hasonló érzéssel nézhetjük a festő barátjának, Justh Zsigmond írónak alakos portréját is! A képen őszi fák alatt nemesarcú fiatal férfi ül a kerti pádon. Kalapja, némi avarral fedve, a lábánál. Finom vonású keskeny arca, apró világos szakálla s különösen mély és okos tekintete artisz- tikussá teszi: a szellem arisztokratája! Komoly nézése mintha kissé fáradt lenne, de tekintetében annyi a nyugodt öntudat és értelem, egész testtartásában annyi okos fölény, hogy az első gondolatunk: az őszi kertben szép emberi jelenség! Idős apját is megfestette, Báró Mednyánszky Eduárdot! Idős szakállas férfi arcéle vásznon. Nyugodt vonások, nincs kihangsúlyozott részlet, az öregség komor egysége, mégis úgy érezzük: sok gondot élhetett át ez az ember, szenvedett, de jó és igaz maradt! Csavargóképei döbbenetesek, az élet legmélyét és az ösztönös emberi lét primitívségét sugallják. A festő teremtő munkájában a természet zord fensége és misztériuma párhuzamában az emberi lét már-már misztikus döbbeneteit. Látvá
