Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Duba Gyula: Mednyánszky (esszé)
Duba Gyula méreteit. Megjeleníti az egyre legendásabbnak tűnő Monarchiát! Mednyánszky életműve halála után majd egy évszázaddal időszerűbb és izgalmasabb, mint valaha. S magyarabb...! 2 Nagyméretű képeken, ám kisebbeken is képes megjeleníteni a természet monumentalitását. Döbbenetes erővel érzékelteti a jelenségek anyagi méreteit és kozmikus súlyát. Létszemlélete eredendően drámai és mélyértelmű. Hangulatai pedig, amelyek a számára adott téridőből erednek, legtöbbször komorak, borongok, gyakran melankolikusak, tragikus árnyaktól súlyosak. A Tátrai táj című képén az előtérben folyóvíz szigettel, mögötte a túlsó part keskeny kopár földsávja, elemien egyszerű jelenség. Felettük, mintha irdatlan súlyával rajtuk ülve, terpeszkedik az óriás hegység. Vedlett oldalú, iszonyú tömeg, havas csúcsa piszkosszürke felhőkbe ér. Mintha a felhők is koszlottak, érdektelenül színtelenek lennének, nincs a képen tenyérnyi üde szín. Üres táj, ember sehol. A látvány a kietlenné vált roppant anyagot sugallja, valamiféle elemien zord tragikumot. Lényegesen melegebb és érzéstelibb a Tavaszi eső után a Tátra alatt című kép. Színvilága árnyaltabb és derűsebb. Az előtér tágas, rőtbe menő világosbarna-sárgás mezőségen fakón szürkéskék patak kanyarját mutatja, a hegyek jóval távolabb vannak. Rózsaszínbe menő kék árnyalatokkal magasodnak, a távlat mintha mérsékelné monumentalitásukat. Tömegük súlyát is csökkenti az előttük elterülő, majd félképnyi lapály, mely kora tavasziasan sárgás, néhány rőt árnyalatot felvillantó fa és bokor mintázza. Az ég is színesebb, sötétebben kékesen lilás, mint a hegyek. A táj magányos komorságát megfoghatatlanul oldott hangulat tompítja, talán a színek nyájas derűje sugallja meg a nagyobb távlat, melyben a tekintet szabadabban él és a szem messzebb lát. A Hegyi tó viszont élettel derűs kép! Ennek is víz - a hegyi tó - az előtere, mögötte a túlsó part félkaréját friss színű, sárgászöld lombú fák teszik vidámmá, s felettük a hegyóriás a kedélyes hangulatban mintha derűsen mosolyogna! A havas hegyoldal sem tűnik fagyosnak, és a hófoltok a magasban is mintha a levegő ragyogó kékjébe olvadnának, jó érzést keltve zárja le a látványt a felhők kékesszürke távlata. A mozdulatlan, súlyos természet most nem komor, s a fák játékosan felvillanó árnya a víztükrön jókedvre derít. Nem így, sőt éppen ellenkezően a Mocsaras táj! A hegyvilág átláthatatlan zártsága után a magyar róna végtelenje! A kép Mednyánszkynak a szolnoki művésztelepen való munkája során keletkezhetett. A víz, itt is a víz az egyik természeti elem, tükrét a kép aljától széles út szürkésbama sávja metszi. Az úton lovasszekér és asszonyi alakok távolodnak, mintha a végtelenbe tartanának, ahol az út világosan fénylő horizontba ér. Az égbolt magas, a kép felső kétharmada, lombtalan fák sziluettje rajzolódik ki rá. Világos a magasság, szinte fehér, alantasabban sötétebb kékes árnyalatok. A kép hangulata nyugodalmas csendet és elhagyatottságot áraszt az alakok jelenléte dacára is, s valamiféle roppant mozdulatlanságot. A szekér ellenére nincs dinamizmus a képben, csak ko-
