Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Százdi Sztakó Zsolt: Orhosz, a vak szobrász (elbeszélés)
Orhosz, a vak szobrász ten vitriolos tollú kritikus volt, aki nemigen lelkesedik, sokkal inkább fanyalog, e- zért aztán különösen jólestek neki barátja szavai:- Ez a szobor új értelmet ad annak a szónak, hogy szerelem, és csak gratulálni tudok annak a nőnek, aki ezt kihozta belőled. O már látta?- így készen még nem.- Ez a legszebb szerelmi vallomás, amit egy nő férfitól kaphat - dörmögte a barátja, és körbejárta a szobrot, miközben az ínyencek elragadtatásával csettint- getett. - Ha teológus lennék, most azt mondanám, hogy ez a szobor maga a szentségtörés, hiszen Szűz Mária óta nőt még így nem idealizáltak. Ilyenek lehettek a- zok szobrok, amelyek a görög templomokban voltak, és a keresztények pogányságként üldöztek, mert az embert isteni szférába emelte, ahol szerintük csak Istennek volt helye. Orhoszt ezek az utolsó szavak megzavarták és megdöbbentették. Lehetséges volna, hogy valaki ennyire félreértse a szándékát? Nem, nem, nem értheti őt, a legkevésbé se értheti. Hiszen ő sose tartotta a karjában őt, sose csókolta, hisz ő nem is érezte bőrének az illatát, és sose tartotta őt a karjában a gyönyör önkívületében, és nem suttogott szerelmes szavakat a fülébe, hiszen ő sose hallotta a gyönyörtől sírni, hát akkor hogyan is érthetné meg, amit ezzel a szoborral mondani akar. Ez a szobor csak nekik kettőjüknek jelenthet valamit, a külső szemlélőnek csak egy szép műtárgy lehet, semmi több. De ha őszinték akarunk lenni, minden művész így van ezzel, a saját alkotását csak ő értheti igazán, a külső szemlélő legfeljebb belemagyarázhat mindenfélét, különféle teóriákat állíthat fel, de az alkotás pillanatát nem hozhatja vissza. Mert az alkotás maga valamiféle varázslat, és a varázslat pillanatai megismételhetetlenek, egyediek...- Kiállításra már gondoltál?- Nem, ez még meg se fordult a fejemben.- Minél előbb ki kell állítani - döntötte el a kérdést ellentmondást nem tűrő- en a másik. - Az embereknek látniuk kell a szobrot. Szembesüljenek csak vele, és biztosíthatlak, hogy meg fogja őket rázni ez a találkozás. Majd én intézkedem, hogy megfelelő helyre kerüljön. Orhosz nem volt benne biztos, hogy ezt akarja, de barátjának nem lehetett ellenállni. Akkor volt elemében, ha intézkedni kellett, mert szerinte minden művész éhen halna, ha nem volna mellette valaki, aki gyámolítsa. Azon nyomban el is búcsúzott barátjától, hogy tárgyaljon egy ismerősével, akinek a galériájában pont megfelelő hely lenne a szobornak. Orhosz pedig egyedül maradt a kétségeivel. A lány ezeket a pillanatokat szerette a legjobban, amikor Orhosz megengedte, hogy bepillantson az életébe, és ne pusztán a szerelme legyen. Ma reggel valahogy jókedvűen ébredt, és maga ajánlotta fel neki, hogy kísérje el egy órára, ahol vak gyerekeket tanít szobrászkodni, és most itt volt, és látta, ahogy önfeledten játszik velük. Most nem Orhosz volt, az országosan elismert szobrász, hanem egy kö
