Irodalmi Szemle, 2004

2004/10 - KÖSZÖNTJÜK A HETVENÉVES POMOGÁTS BÉLÁT - Fónod Zoltán: ...a forrongások korát éljük... (beszélgetés)

a forrongások korát éljük...”

ilyesmit mondani. S itt elsősorban a magyar szellemé: melyet különleges helyzete s egész története predesztinált, hogy különös intenzitással élje át az emberi és regionális kultúra összeütközésének akut drámáját.”

• Az irodalomtörténet-írásban érvényesek-e még Horváth János szavai: „ Magától a szemlélet tárgyától kell tanácsot kérnünk, s arra szabnunk gondolatmenetünket. (...) Kérdezzük meg saját anyagunkat, akkor lesz irodalomtörténeti szintézisünk nemcsak tárgyi hűségű, hanem magyar is egyúttal. ”- Magam is sokat tanultam Horváth Jánostól, nagyhírű könyveit, amelyek a régi magyar irodalommal foglalkoztak (A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Az irodalmi műveltség megoszlása), még egyetemista koromban szereztem be egy Múzeum körúti antikváriumban. És természetesen elfogadom az általad idézett megállapítást is, amely a magyar irodalomtörténet-írás kívánatos módszertanát, a- vagy mondhatnám így is: kívánatos etikáját foglalja össze. Valóban, az irodalomtörténet-írás nem létezhet sem az irodalom részletes vizsgálata, sem a történeti szemlélet nélkül, jóllehet tudom, hogy mostanában háttérbe szorul mindkettő, mintha csak az irodalomelméleti megközelítésnek lenne helye. Magam nem így látom, az irodalom és a történetiség nem lehet a teória illusztrációs anyaga, és a különféle teoretikus konstrukciók nem helyettesíthetik a módszeres irodalomtörténeti elemzéseket. Annál kevésbé, mert meggyőződésem szerint az irodalomtörténetírás nálunk hagy ományosan „nemzeti tudomány”, akár a történelem, a néprajz vagy a művelődéstörténet, minthogy nem pusztán az irodalomról és ennek időbeli alakulásáról van mondanivalója, hanem a nemzeti identitásról is. Pontosabban, a magyar irodalomtörténet-írás, ahogy ezt a tudományos ágazatot Toldy Ferenc és Gyulai Pál megalapozta, Péterffy Jenő, Riedl Frigyes és Horváth János európai színvonalon fejlesztette, majd Szerb Antal, Halász Gábor, Komlós Aladár, Keresztúry Dezső, Sőtér István, Bóka László, Barta János, Klaniczay Tibor, Németh G. Béla és Béládi Miklós tovább gazdagította, mindig is a magyar nemzeti tudat és identitás egyik letéteményese, gondozója és fejlesztője volt, akárcsak a magyar irodalom.

• Az akadémiai irodalomtörténet a hatvanas évek közepén, kiegészítései pedig 1982-ben, 1986-ban és 1990-ben jelentek meg — 1975-ös korszakzárással. Jogos tehát a szakma elmarasztalása, hogy hiányzik a korszerű irodalomtörténet, s negyedszázad pedig teljességgel hiányzik. A megjelenő irodalomtörténetek (ezek közé tartozik Kulcsár Szabó Ernő kötete is) jobbára „ mazsoláznak ”, nem szólva arról, hogy a kisebbségi irodalmak „kifelejtődnek”, mintha külön világ lenne, s nem az egyetemes magyar irodalom részei. Vannak-e jelei annak, hogy valami készül, s ha igen, milyen elképzelésekkel és mikor lesz a szándékból kötet?- Az én véleményem szerint is itt volna az ideje egy új nagyszabású magyar irodalomtörténeti összefoglalásnak, hiszen más közép-európai nemzetek esetében