Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - MARGÓ - Vörös Ilona: Apám keze (életkép)
MARGÓ tűk, hol lehet apánk. Ugyanis futóárkok ásására rendelték ki a férfiakat a falunkban levő orosz katonák. A kopácsoló civileket német katonák hurcolták el a falu határáról, ahol a frontvonal húzódott. Egy hónapig lángolt egy helyben a harc tüze, míg végül az oroszok előrelendültek. Ezután ők mentették ki apámékat a németek kezéből egy közeli kisvárosban. Elrongyolódott kabátban jött haza. Az ünnepélyes fogadtatás ezúttal elmaradt, ám a belső érzelmek sokkal ünnepélyesebbek voltak, mint a pár évvel korábbi hazatérésekor. Újra körülvettük, s akkor láttam a kezét másodszor puhának. Megint a fegyverek, a háború; az életveszélyt hozó helyzetek puhították meg a tenyerét. A felubéliek közül néhányan meghaltak ott, ahonnan e- lőkerült, mások megsebesültek. Apám a csodával határos módon életben maradt, csupán a kabátja szakadt szét. A frontvonal továbbvonultával a mindennapok tennivalói újra kérgessé tették apám kezét. Hosszú évek teltek-múltak, sok víz lefolyt a Rimán addig, amikor apám kezét újra puhának láttam, de az sajnos már végleges volt, soha többé nem kérgese- dett meg. A kórházi ágyon puhult meg harmadszorra a keze, ahol megöregedve, nagybetegen feküdt. S így került a ravatalra is, puha kézzel. Úgylátszik a halállal kéregtelen tenyérrel illik parolázni. Ha olykor egyedül sétálgatok a mezőn, sokszor úgy tűnik fel, kislánnyá válók, újra mellém szegődik apám, kézen fog, s együtt lépked velem. Tenyerét kérgesnek, keménynek érzem ilyenkor, olyannak, amilyen akkor volt, mikor réges-rég a földekről fáradtan megérkezett és kerek gyerekarcunkat megsimogatta. Vörös Ilona
