Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Aich Péter: A hágó (elbeszélés)
Aich Péter szakaszon, miután elindultak, ködös volt, téveteg, elfojtott gondolat, de fönt a magasban, a felhők fölött szinte kilépni kívánkozott az ember az elterülő dunyhára, eltaposni a rossz emlékeket, egy lépés a szikla pereméről, s beleveszel a fehér rengetegbe, lebeghetsz, úszhatsz, köd előttem, köd utánam, de csakhamar fölszállt a pára, elfújta a szél, akár a rossz emlékeket. N. Mihály gondolatai velük kalandoztak, arra eszmélt, hogy görcsösen szorítja az ülőke sarkát, s nem képes elereszteni, miért éppen most, szólalt meg akaratlanul. Mit mond, doktor úr, kérdezte a szomszéd, semmi, semmi, intett N. Mihály úr, hiszen hogyan magyarázná meg, a kirándulók csoportja véletlenszerű, ahogy ez egy társasutazásnál lenni szokott, igaz, közben futólag megismerkedtek, mégis idegenek, mit mondjon hát, s mi változna, csak a köd és a napsütés, a távolból fölrémlő képek. Néhány kanyar után tényleg előbukkant a kilátó. A meredek lejtő az egyik oldalon hirtelen ellaposodott, az út kiszélesedett, néhány autó már ott parkolt, sőt egy busz is. A pihenő előtt kisebb sétány, a korlát mellett a mély völgy felé nézett néhány pad, meghívó a merengő ábrándokra. Az emberek kitódultak, elvegyültek a már ott tartózkodó bámészkodók társaságába, elővették fényképezőgépüket, kattoghattak, sétálgattak, nyújtózkodtak, közhelyeket hadartak sóhajtozva. N. Mihály úr is lekászálódott, lassan, utolsóként, s kissé körülményesen, de ez senkinek sem volt föltűnő, nem figyeltek rá. Persze, ha sokáig ül az ember, elgémberednek tagjai, ezért tesz jót a mozgás. N. Mihály megvárta, míg a többiek el- szélednek, s egy távolabbi üres pad felé fordult, jobb lesz mégis leülni újra. Jobb keze zakója bal belső zsebe felé tévedt, mintha csak a cigarettatárcáját keresné, baljával kissé rendszertelenül hadonászva egyensúlyozott. Leroskadt a padra, mélyen lélegezni próbált, akadozva szuszogott, talán csak ritka itt a levegő. Tekintete a hegyláncon nyugodott meg, ha kinyújtja kezét, ujjával végigjárhat az összes csúcson, mindig a csúcsok érdekelték, a kilátások, az utóbbi időben elméletileg inkább, s most, amikor ezt megtehette volna, s a hegyormokra összpontosítani igyekezett, mintha kifordult volna sarkából a szeme. Igaz, egy-két lépésnyire tőle egy hölgy élvezte a kilátást, szinte kővé válva, átszellemülten meredt a távolba, őmiatta nem láthatta jól a völgyet s a szirteket, de nem nyugtalankodott emiatt, megszokta, hogy mindig akadnak zavaró körülmények, úgy érezte, ez most hozzátartozik a homályosuló képhez. A hölgyet egy koppanás zavarta meg, mintha valaki követ hajított volna mögéje, ugyan ki dobálózik itt, gondolta bosszankodva, s hátrafordult. Ekkor pillantotta meg N. Mihály urat, amint feje a pad támláján pihen; teste oldalra billent, jobb keze még mindig zakója bal belső zsebében. Az előbb még nem volt itt, tudatosította magában, mikor jöhetett, mióta nézem itt, amit innen úgysem látni, e csúcsok, istenem, nem ezek az igaziak, vajon elaludt ez az ember a pádon? Nem volt biztos benne, talán mégsem alszik, otthon, a folyó partján ő is gyakran így szokott ülni, csukott szemmel többet lát, időtlenül kalandozhat, igézheti az álmokat s a könnyeket, mosolyogva, kivirul a föveny, föltámad a víz, szikrázik a Nap, a káprá-
