Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Gál Sándor: a jövőtlenség éjszakája (vers)
Gál Sándor s a szomjúságot amikor a megrepedt dobhártya mögül előszivárgott a vér s az orr Ilkából is megcsordult pirosán mintha nem is az én időm emléke alakulna jelenné újra és újra tapintható érzékelhető mostani valóvá amelyben az égő emberi hús s a párolgó ekrazit édeskés szaga száll lebegve kitöltvén az éjszaka vitorláit átváltozik a havazás színe is hull a magasból valótlan fekete pemyeeső elégett emberi hanvakat sodor az éj a feláldozottak pihekönnyű hangtalan énekét és ma már nem tudom ki a szerencsésebb azok közül akik abban a korban születtek aki temetett vagy akit temettek mert megéltem a sírásó sorsát is a lópokrócba göngyölt névtelenek temetését árokparton kertek végén és megéltem a gödrök rögtönzött nyugvóhelyek magányát majd a kihangolást és az újratemetést májusi orgonaözönben 5 meddig folytatható az emlékezés mi áll mögötte milyen erő lám a történelem történetét magához láncolta a pusztító idő benne s általa múlik el maga az elmúlás is érzitek-é a szikár fennsík leheletét azt a hűvösséget amely a karszt köveit belengi ami a megfehéredett csontok üregeit át- és átjárja különös hangokat röppentve a sötétség tengercsendje fölé mindazt ami az anyai nyelvben élt ami az én szívemnek nyelvében élt „égve és tisztítva” „évezredek akaratára írok” most voltam százezer éves
