Irodalmi Szemle, 2004

2004/9 - MARGÓ - Gyüre Lajos: Tragédia (életkép)

MARGÓ nem halt meg! Itt vagyok én, aki tovább viszem apám nevét, majd ha úgy rendeli az úr, az enyémet tovább viszi a fiam, a legifjabb Balog Ferenc!” ...Akkor a Boros Józsiét is vigyék tovább az utódai! És én még úgy érzem, hogy ennek nincs sem­mi jele. Hát majd lesz!, ha az Isten így rendelte, hogy nem a szénakazal árnyéká­ban, hanem egy füstös, vasporos lemezen, de akkor is. Nem az én hibám, hogy i- lyen lett a világ... Nem is volt semmi baj. Már messziről látta a három embert, a- kik mintha csak őrá vártak volna, ott gubbasztottak egy nagy vasdarab tetején. Jött ringó, fiatalos léptekkel, ahogy még lánykorában szokta vasárnaponként, beindít­va a szoknyáját úgy, hogy minden testrészének mozgását kövesse a többsoros ra­kott szoknya. Önkéntelenül, minden kiszámítás nélkül tette, vitte fiatalságát, szin­te felkínálva magát emberének, mint a sárló, harmadéves csikó. Józsi szó nélkül le­csúszott az I vas forró lapjáról, s lassan, kimérten, nehogy a falubeli újdonsült őr, X. Y. észrevegye felesége jöttét. Még csak meg se ölelte amúgy igazán, kerülve minden feltűnést, már indultak is hátra, hogy egy néhány percre együtt lehessenek testben és lélekben úgy, ahogy csak egy fiatal, háromhetes házasok tudnak. Az e- lemózsiás kosarat hátrahagyva a társaknak behúzódtak a hosszú sorokban élükre állított hatalmas vaslemezek jótékony takarásába. X. Y., a fiatal fegyőr arra lett figyelmes, hogy a három rab közül, akik vala­milyen vaslapon ültek a raktár elején, egy hiányzik. Csak két alakot lát, pedig ha­tározottan emlékszik, hogy az előbb még hárman voltak. Most, hogy hirtelen oda­nézett, mintha valami asszonyféle suhant volna el hátrább a felállított vaslemezek közötti utcácskában. Boros Józsi! Hát ki lenne más, meg az ifjú felesége, Piroska- villant át az agyán. Nem, nem lehet más, hisz a pap meg az ügyvéd ott ülnek, s majszolnak valami elemózsiát. Hát mégis csak eljött utána. A rátarti Varga Piros­ka, aki még az utcán sem akart vele szóba állni. A bálban is majdhogy nem vere­kedés lett belőle, mikor táncra kérte, s nemet mondott. Ha nem ugrik eléje a báty­ja, olyan pofont lekever neki, hogy a fogait zsebkendőbe vitte volna haza, hiába le­ány! Neki egy leány ne mondjon nemet. De a bokszos muzsikusok! Azok legalább megkapták a magukét! Megparancsolta, hogy húzzák el a Rákóczi-indulót, amit ilyenkor szokás, és a prímás azt merte mondani, hogy nem ismeri! Hát aztán már nem is ismerhette, mert a hegedűt kikapva a kezéből úgy vágta a cimbalomra, hogy pozdorjává tört. Most aztán megfizet mindenért! Megmutatja, kicsoda ő! Vele ne packázzon egy ilyen börtöntöltelék, rohadt osztályellenség! Hogy még itt fognak hancúrozni az ő jelenlétében. Ölelgetni, kezébe fogni azt a kerek, formás melleit, fényes nap­pal felhajtani a libbenő szoknyáját, combjai között kotorászni a vasporos mancsá­val, míg ő őrködik mint egy balfasz! Azt már nem!... A szeme összeszűkült, véres karikák táncoltak előtte. Egész testét elöntötte valami forróság, tehetetlen düh, amely vulkánként tört fel belőle. Felállt, s elindult abba az irányba, ahol a fiatalo­kat eltűnni látta. Nem szólt társainak sem, nincs szüksége az ő segítségükre. Amúgy is, szar emberek ezek, ha ilyen szabálytalanságot megengednek. De majd

Next

/
Thumbnails
Contents