Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Antalík József versei (Múlnak a percek, Káin az Úr előtt)
Antal ík József versei Múlnak a percek Múlnak a percek, Hangtalan peregnek. S nem jössz, kedvesem, Nem jössz már sohasem. Hideg lett minden. Dermedten didergem. Léptedet lesem Lidérces sötétben. Várlak lázasan, Elhagyott magamban. Fájdalmam árnyam, Jajgató magányban. Szent szédületben Szeretlek szüntelen. S szerelmem nem más, Mint csendes zokogás. Utolsó percek Magukhoz ölelnek, Végzetes kezek Szenvtelen befednek. Káin az Úr előtt Ábelt megöltem Őrjöngő dühömben. Vad indulatban Tombolva gyilkoltam. Véres lett kezem, Atyám, most mit tettem? Mondd, talán vétkem, Hogy Ábelt megöltem? Hiszen nem tudtam- Tanúm vagy rá, Uram Ölni nem szabad! De Te, így akartad. Szótlanul nézted, Haragom mint ébred. S tétlen figyelted Féktelen dühömet. Álltái mögöttem, És hagytad, hogy kezem Újra és újra Gyilkolva lesújtson. Nem adtál erőt, Hogy eresszem el őt. S megöltem Ábelt, Ki szívednek kedves volt. Hozzád kiáltok, Pokolra taszított, Kivert s elhagyott, Hisz gyermeked vagyok! Porban, piszokban, Szennyben és mocsokban, Lehet, méltatlan, De tiéd maradtam. Megtörten esengem, Ne büntess már engem! Vedd el az életem, Mert itt csak szenvedem. Ekkor az Úr némán, Megrendülten intett, Engedjétek hozzám, A fiamat, Káint!
