Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Szalay Zoltán: Egy tisztességes polgár a csatornában (novella)
Szalay Zoltán létrától. Ezután már csak üres semmi vette körül. Nem volt teljes sötétség, de nem is lehetett messzire látni. Mikor a sokáig tartó keresés után Mihályfi felpillantott, megrémülve vette észre, hogy elkóborolt a létrától. Hiába nézett előre, oldalra vagy felfelé, nem látott semmit.- Maga meg mit keres itt? - hallott hirtelen egy hangot a háta mögül. Megfordult, s megpillantotta a taligás öreg bácsikát, akivel minden reggel találkozott az útkereszteződésnél. Most is ugyanúgy tolta maga előtt a kartonpapírral megrakott taligát, s ugyanolyan morcosnak tűnt. Mihályfi megörült, mikor meglátta, csak aztán kezdett csodálkozni.- Én is ugyanezt kérdem - mondta. - Maga mit keres itt?- Hé, én más eset vagyok - dörmögött az öreg. - Én nyugodtan kószálhatok itt, hisz én egy senkiházi tökkelütött vagyok, nem törődik velem senki, ez pont egy nekem való hely. De maga, maga egy fiatalos - bár már nem fiatal -, életerős férfi, ráadásul gazdag is. Magának nem ebben a lyukban kéne mászkálnia, hanem drága, előkelő éttermekben kéne drága pezsgőt ízlelgetnie, drága nők társaságában.- Most mégis itt vagyok. Az a helyzet, hogy leesett ide a toliam, azt keresem. Nem tudna segíteni? Nem látta véletlenül?- Segítek én, miért ne segítenék? A tolla elég messze van innen.- Az nem lehet, hisz itt jöttem le, nem messze, itt esett le valahol...- Jól elkóborolt már attól a helytől, ahol lejött. Nézzen csak fel! Nincs semmi a feje fölött! Hallgasson rám, ha meg akarja találni a tollát! Haladjon ebben az irányban, állandóan, ne térjen el, látni fog néhány csontvázat a földön, ne ijedjen meg és ne forduljon vissza, menjen tovább. Arrafelé meg fogja találni a tollát. - És az öreg megmutatta az irányt.- Biztos ez? - kérdezte Mihályfi Fülöp.- Nem muszáj elhinnie, nem is lenne muszáj itt lennie. De tudja mit mondok, ha már egyszer lemászott ide, higgyen nekem, és keresse meg azt a tollat. Menjen, amerre mutattam.- Hálás vagyok a segítségéért - mondta Mihályfi. - Ne segítsek esetleg kicsit tolni ezt a taligát? Szívesen tenném. Látom, fáradt már.- Isten ments! - csattant fel a bácsika. - Ezt a munkát legalább hagyja meg nekem. Még hogy maga tolja! Nem, maga menjen, amerre mondtam. Induljon! Az öreg olyan erélyes hangon parancsolt rá Mihályfira, hogy ő jobbnak látta, ha szót fogad. El is indult a kijelölt irányban. Hallotta, hogy az öreg is elindul, keservesen nyikorgott a taliga, s talán a vénember ízületei is, de rövid időn belül e- zek a zajok elhaltak. Mihályfi hátranézett, s már nem is látta a taligást. Megint teljesen egyedül volt. Hamarosan valóban belebotlott egy csontvázba. A csontok rendezetten feküdtek a földön, némelyiken még ott virított egy-egy csipetnyi oszladozó hús, s a koponyára néhány kókadt hajszál tapadt. Mihályfi majdnem belerúgott a földön heverő csontokba. Miután megcsodálta a csontvázat, továbbhaladt, s pár méter
