Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - MARGÓ - Bodnár Éva: Búcsú, Nagyi
MARGÓ BODNÁR ÉVA Búcsú Alig látok át a szürkeségen. Mióta ülök így? Ki tudja. Sajgó fájdalommal nehezedik rám a szoba csöndje: egyedül vagyok. Egyedül? Mi történt? A kérdésre előkúszik emlékezetemből néhány mondatfosziány: „...nem hazudhatunk..., ... te más vagy mint én, ...nekem nem elég...” Igen. Emlékszem már! Ezek a te szavaid. Most ugyanúgy fájnak, mint néhány órával ezelőtt, amikor még itt ültél mellettem... Aztán elmentél. Nem mondtad, de tudom: örökre. Nem! Nem akarom... Ez a szoba is olyan ellenséges, visszataszító. Gyűlölöm a magányt! Értsd meg, nekem az kell, hogy mellettem légy, hogy fogd a kezemet és érezzelek, mert olyan árvasors az enyém. Nincs igazad. Nem járok a csillagokban, nagyon is reálisan gondolkozom. Tervezek, álmodozom. (Talán ez a hibám.) De miért akar mindenki áttáncolni rajtam? Mert neked mindennél fontosabb, hogy „te” tiszta maradj. Nevetnem kell. Hisz tudod is te, mi a tisztaság! Nekem már csak ez jut. Tartsam a hátam mindenért. De már nem bírom! Ismered? „Pedig égen-földön nincsen semmi másunk, csak a nagy szerelmünk meg a boldogságunk.” Az enyémet elvitted. Kifosztottál. Hiába is keresem, óriási a távolság, ami elválaszt tőle. Neked csak egy lépés, nekem egy élet. Igazságos ez így? Sokáig beszélgettünk. Főleg te, én csak hallgattam, mint a vádlott az ítéiő- szék előtt. Sírtam. Persze, csöndesen, könnyek nélkül, nehogy észrevedd, mi omlott össze bennem. Most már megtörtént, visszavonhatatlanul. Kemény arculcsapás volt minden szavad. Mégis megbocsátom, mert én tisztán, igazán..., de te elmentél. Elvitted az életem hátralevő részét. Mert én eggyé lettem veled. Most már benned élek tovább, láthatatlanul. Nem adtad meg a nekem járó utolsó szó jogát, mégis beszélek. Nem tudom magamban tartani, a szavak ellenállhatatlanul kibuknak belőlem. Csupán érzéseink irányítják őket. Velem is ez történt. Mert én néma vagyok, büszkén hallgatok. Csupán a szívem, az a beteg szívem kér még, s reméli: nem hiába! BÚCSÚÜZENET Látod, milyen hitvány a szív, mennyire gyáva? Képes összetörtén is remélni még - mikor a nagy bölcs tudós, az ész már feladja a csatát.
