Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Pavol Rankov: Big Brother (elbeszélés)
Pavol Rankov ból. És hasonló érzésem volt Londonban is. A japán császár fia a szeretőjénél rejtőzködött úgyszólván addig a pillanatig, amíg annak háza előtt nem jelentem meg én. Mintha mindezt csak azért csinálnák, hogy az én modelljeim lehessenek. Szudánban minden másként volt. Már mikor repültünk oda, lőtték a helikopterünket. Aztán az intervenciós francia-brit tankbrigád parancsnoka kémként huszonnégy órára bezárt bennünket. Csak akkor engedtek ki, mikor katonái gyorsan elhagyták a várost. Embereimnek meghagytam, hogy várjanak, de mikor reggel felébredtem, már elmentek a dzsippel. Egyedül maradtam. Valószínűleg az egyetlen ember voltam az egész városban. Elhagyott és tönkretett utcákon jártam. Képek százait készítettem közben, melyeknek esélyük volt megnyerni minden képmutató és morbid nemzetközi díjat. Hirtelen tudatosítottam, hogy a házak között egyre több kutya van. Lesoványodott és megcsonkított állatok, melyekre inkább botot fogtam volna, mert egyre tolakodóbbak lettek. Valahol a külvárosban talán már száznál is több jött utánam. Egyre idegesebb voltam miattuk. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a belvárosba, hiszen ott maradnia kellett valakinek. Meg kellett tudnom, mi történik. A kutyák egyre agresszívabbak lettek. Ugattak és morogtak, mintha támadni készülnének. Futásnak eredtem, de megállásra kényszerítettek. Végre megláttam egy autót. Szemben futottam vele. Előbújt belőle egy férfi géppisztollyal, és a falkába lőtt, amely abban a pillanatban szétfutott. Mudzsahidok voltak. Egész rendesen viselkedtek velem. Megmagyarázták, hogy a foglyuknak tartanak. Parancsnokuk tört angolsággal felvilágosított, hogy az iszlám államért harcolnak, gyűlölik az amerikai kultúrát és képviselőit. Érzelmek nélkül beszélt velem, nem sértett meg. Senki nem volt közülük erőszakos. Lehet, hogy feleslegesnek tűnt nekik olyan embert kínozni, akit hajnalban kivégeznek. Odaadtam nekik a fényképezőgépet, de a filmeket meghagytam. Érdekes, hogyan védi az ember az utolsó pillanatig a munkáját. Nem nézték át a zsebeimet, lehet, hogy nem akarták magukat izgatni női test érintésével. Kétségtelenül léteznek pontos előírásai a nőkkel szembeni viselkedésnek a dzsihád idején. Vagy feleslegesnek tartották. Végül valamilyen pincébe zártak. Pár órával később egy következő foglyot dobtak oda. Ahhoz határozottan durvábbak voltak, mint hozzám. Az arca véres volt, a ruhája széttépett. Mikor föléhajoltam, láttam, hogy a fiam az. Tudom, hogy szentimentálisán hangzik, de a szemében akkor tényleg a gyermeki boldogság szikrái gyulladtak ki, melyeket valamikor régen láttam, mikor még kicsi volt, mikor még nem kellett érte harcolnom a Nagy Testvérrel. Egész éjjel beszélt. Misszionárius volt nem messze innen. Az ő falujukat a moszlimok soha nem támadták meg, mert az ottani emberek olyan szegények voltak, hogy már nem is lehetett őket gyűlölni. Csakhogy a nemzetközi intervenciós hadtest támadása után a moszlimok úgy döntöttek, mindenkit megölnek, aki nem az ő hitüket vallja. Bennünket reggel végeznek ki.
