Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Bereck József: Mese - nincs! (részletek egy meseenciklopédiából)
Bereck József vesztett, s végül maga is verseket kezdett írni, melyeket úgy írt alá, hogy Kaktuszocska Gyengérd L lepke (Nincs kegyelem) 1. A moly lepke a plafonon szöszmötölt, és azt dünnyögte magában: milyen ostobák ezek az emberek, házat építenek, falakat és mennyezetet csinálnak, aztán mégis mindig csak a padlón mászkálnak! Kicsit szánakozva nézte odaföntről a be- hemót meseírót, aki szándéka szerint éppen a foglalkozását űzte a könyvekkel, papírcetlikkel és mindenféle kacattal telezsúfolt íróasztalánál. Ám szinte percenként felpattant, esetlen léptekkel egy öblös fotelhez sietett, amely szemben állt a bekapcsolt tévékészülékkel. Belehuppant, és meredten bámulni kezdte a képernyőt, amelyen egy szenirevaló, de roppant szigorú tekintetű szöszi nő szinte percenként azt kiabálta, hogy nincs kegyelem. S amíg valaki lógó fejjel elsompolygott a körülötte álló játékosok közül, a plafon egyik sötétebb zugából a molylepke jól látta, hogy a meseíró közben felkapott egy sörösüveget s jót húzott belőle. Aztán szuszogva feltápászkodott, és újra elfoglalta helyét az íróasztalnál. S ez így ment sokáig. Végül a meseíró megnyugodott, kikapcsolta a tévét, s nem mozdult többé az asztalától. Szorgalmasan űzte a foglalkozását. A molylepke ezt unalmasnak találta. Szent meggyőződése volt ugyanis, hogy az emberek azért vannak, hogy a padlón mászkáljanak. Ha egyszer nem tudnak röpülni. Óvatosan elereszkedett a plafonról, és néhány laza kör után puhán a meseíró olvasólámpájának kupolás ernyőjén landolt. Lekukucskált az alatta fekvő papírlapra, amelyen kusza betűkkel írva ez állt: „Nincs kegyelem Ezeket a sorokat egy új televíziós vetélkedő után írom, amely alaposan megosztotta a kvízkedvelő tévénézők táborát, hiszen rafináltan találták ki: rendszerint nem a legfelkészültebb, legnagyobb lexikális tudású versenyző kerül ki belőle győztesen, mert a többiek spekulatív módon egyszerűen taccsra vághatják, mint kollektív játékuk »leggyengébb« láncszemét. A fónti címet is innen vettem, mert ebben a játékban gyakran elhangzik ez a kegyetlenkedő kijelentés...” Eddig jutott az olvasásban a molylepke, amikor a sok lába közül az egyik megcsúszott a lámpaernyő peremén, ő pedig a villanyégő fénykörébe billent. Óh, jaj! Menekült volna nyomban, de az erős fény teljesen elvakította. Ráadásul egy ormótlan nagy kéz, öt izgága ujjal veszettül csapdosni kezdett körülötte, irtózatos légörvényt kavarva... II. Már nem a tévékészülék előtt, hanem az íróasztalomnál ültem, amikor a kitárt balkonajtón át egy molylepke repült a szobámba az éjszakából. Talán csak a nyárutóhoz képest szokatlanul hűvös idő térítette be ide. Sokáig észre sem vettem,
